9. Drogmentes Magyarországért Maraton

 Még leírni is olyan fura: „Budapest”…

Visszaérkezni Budapestre.

Másfél hónap után…

Írhatnék arról, hogy milyen volt reggel az ébredés, és írhatnék arról, hogy hogyan indult el utolsó útjára az idei maraton.

Írhatnék a csodás csatlakozókról, akik már az indulási pontra kijönnek hozzánk és végigfutják a mai 25 kilométert.

Írhatnék azokról, akik valahol útközben csatlakoznak be és integetnek az autósoknak.

És persze írhatnék a Radó Istvánról, aki ígéretéhez híven kijön hozzánk egy ragyogó vörös rally autóval és végig vezeti a menetet.


Sok minden van a mai napon, amiről írni volna érdemes.

Sok történés és apró öröm.

Sok kedves ember, rengeteg fotó, turisták mindenütt, akik fényképezőgépet, vagy mobilt kapnak elő, hogy megörökítsék, ahogy vagy 50 ember fut nevetve és integetve a körúton a rendőrmotorosok, és a feldíszített zenés autó mögött.

Írhatnék arról, hogy mi minden történt.

De inkább az érzésekről írok…

Arról, hogy milyen érzés magunk előtt látni a Budapest határát jelző táblát.

Hogy mi járja át az ember szívét, amikor feltűnik az Andrássy út.

Hogy mit jelent 6 hete nem látott barátokat újra ölelni.

És hogy milyen érzés a szemerkélő esőben zokogni a Hősök terén.

Mert 44 nap és 2100 kilométer után a Maratoni csoda most egy időre megint véget ért.

Hazajöttünk.

Annak idején – talán igaz sem volt – 19 ember indult útnak, hogy nyakába vegye az országot és tegyen valamit a drogok terjedése ellen és hallassa a józan ész szavát.

Öt - akkor még idegen - autóba tettük be a táskákba gyömöszölt életünket, ami mostanra a mi várunk lett, az egyetlen biztos pont ebben az állandó vándorlásban.

A futómezünk a vértünk, a felvilágosító füzetek a fegyvereink.

És megszámlálhatatlan barát az út során.

Tanárok, rendőrök, polgármesterek, sportolók és a felfoghatatlan számú gyerek, akik együtt futottak velünk.

Arcok villannak fel, képek sodródnak elénk ma minden pillanatban: a 44 nap ezernyi villanása.

Ahogy felhők úsznak el felettünk, míg a végtelen rónán futunk..
Ahogy megérkezünk egy ismeretlen szállásra, táskák alatt rogyadozva.
Ahogy a vacsoránál csupa megfáradt, de mosolygó arc kanalaz az asztalok körül.

A szikrázó napsütés, a mellettünk susogó fák, a szembe jövő kocsi, amiből derékig kilógva tapsol egy idegen.

Az esküre emelt kezek tengere, a mosolygó tanárok arca, és a magunk között, nevetéssel és szeretettel töltött esték sora…




A Maraton.

És most itt vagyunk, futunk befelé a Hősök terére.

Minden olyan méltóság teli és emelkedett.

Mintha rendőrünk is büszkébb tartással ülne előttünk a motoron, mintha a turisták is megemelnék láthatatlan kalapjukat.

Előttünk a kanyar, ívben fordulunk a térre, megfogjuk egymás kezét, az erősödő szél cibálja a zászlót, a szív dobban, újra dobban és egyre hangosabban dobban, egy pillanatra megállni látszik az idő, csend lesz, minden zaj megszűnik, előttünk a szobrok, olyan hősök mozdulatlan alakjai, akik annak idején erejüket, szívüket, vérüket adták egy igaz ügyért…

Mindannyiunkért.

A menet befut, a léptek lelassulnak, a ritmusra mozgó kar elernyed, a talp megnyugszik, az ember megáll.

De a világ forogni kezd.

Hová tűnt az idő?

Az ember magára marad egy villanásra.

Odabent, egyedül a saját világában.

Az egész univerzum az övé, és rajta kívül nincsen is más az Univerzumban, csak ő maga és az érzés: „Megcsináltam”

Majd a sötétből azonnal előbújó szorítás: „Vége van”

És ezt az érzést nem lehet bírni egyedül…

Oda kell menni valakihez, hogy a vállára lehessen borulni.

Másként nem megy. Kell a másik érintése, jelenléte, támogatása, figyelme, szeretete…

Állok a zászlóval és Móni jön oda hozzám…

Átölel…

Feje a mellemen…

Érzem, ahogy sírni kezd…

„Ne csináld, kérlek ne csináld, mert én sem bírom így..” – könyörgök magamban.

De már zokog…

Fel-felszakadó rohamokkal sír, könnyei végigfolynak a vizes mezemen.

Bal kezemmel a zászlót tartom, jobbal ölelem, feje befúrva a vállamba, és én hálát adok a sorsnak, hogy az eső esik, egybemossa a könnyeket, és rajtam szemüveg van, e mögé bújhatok…

44 nap minden rezdülése, minden fáradtsága, harca és végtelen boldogsága itt van bennünk és valahogy tapinthatóan köröttünk a levegőben.

Összenőttünk, összetartozunk mi 19-en, és e köteléket nem szakíthatja el már semmi sem…

Ami mögöttünk van, a másfél hónap minden könnye és minden öröme olyan láncot kovácsolt, ami erősebb a viharnál, a gondoknál, az ember és a természet erejénél…

Együtt vagyunk…

Együtt…




2010-ben a 9. Drogmentes Magyarországért Maraton nem csak Magyarország legnagyobb drogellenes rendezvénye volt, hanem a maratonok történetének valaha volt legnagyobb és legeredményesebb maratonja!







Szeretettel a maraton minden csapattagja, segítője és támogatója nevében:

Soós Zoltán





UI:

E kedves kis blogot tovább éltetem majd, beszámolok érdekességekről és további történésekről.

Illetve arról, amiről te hallani szeretnél.

Ha megírod, hogy mi érdekel, el fogom mesélni.

Hiszen bár hazaértünk most e 44 nap után, és úgy tűnik, valaminek vége lett, de ezzel együtt egy egészen más dolog elkezdődik e percben.

És ami elkezdődik, azt úgy hívják:

10. Drogmentes Magyarországért Maraton!

Holnaptól megindul a szervezés.

Számítunk rád, gyere velünk!!!