9. Drogmentes Magyarországért Maraton

Ha azt mondom, hogy a tegnapi örömittas este után le sem lehetett vakarni a vigyort az arcunkról, akkor nem járok messze az igazságtól!

Nagyon jó érzés úgy egy pénteket megkezdeni, hogy az előző csütörtökkel a valaha volt legsikeresebb napot véstük a történelemkönyvünkbe…

De ez ugyebár nem jelenti azt, hogy ma ne dúskálnánk az akciókban!

Reggel a TESCO-ban a vevőszolgálatos hölgy mondja, hogy akkor adna nekünk vevőkódot. Mire a Tájmi megköszöni, „de ne tessék fáradni vele, évente egyszer járunk erre, mint Drogmentes Maraton ugyebár.”
Mire a hölgy: „Óh, hát ti vagytok azok, hát ismerlek titeket! A lányom tegnap hozta haza a Kapitány oklevelét!”

Egyébként a Drogmentes Kapitányok hagyományosan szép oklevelet kapnak minden évben. Van, akinek ott sorakoznak a falán a különböző színű oklevelek, mint a sorminta.
De úgy látszik, nem csak a Kapitány oklevelünk szép, hanem a többi anyag is, mert mikor reggel az orosházi média képviselőjének átadjuk az 52 oldalas Kiadványt, a PR mappát, a maratoni dvd-t és a felhívást, egyre kerekebb és kerekebb lesz a szeme, ahogy nő a kezében a kupac, majd mikor mindent átvett, néhány másodpercnyi hatásszünet után felnéz és azt kérdezi: „Úr Isten, kik vagytok ti?”



Persze Orosházán indul a nap két előadással, aztán irány Békésre másik két suliba, majd jön a Gerlai suli, és végül Békéscsaba, ahol az iskolákban is van külön előadás, de van központi program is, mégpedig amerikai football bemutatóval és vagy 600 gyerekkel.

Thimmy, aki Békésen él pont abban a suliban tartja az előadást, ahol az édesanyja is dolgozik. Itt hátrányos helyzetű és fogyatékos gyerekek vannak, de mindezek ellenére meglepően tájékozottak a drogokkal kapcsolatban.
Az előadás maga nagyon jó, de amikor elérkezik a Kapitányavatás, az egymás előtt szégyenlős fiúk és lányok láthatóan vívódnak, hogy mit is tegyenek.
A hátsó sorban 1 fiú és 1 lány először feláll, aztán leülnek.
Majd újra erőt vesznek magukon és felállnak az eskühöz, de aztán mégis úgy döntenek, hogy csendben leereszkednek.

Thimmy látja ezt, ezért többször is kihangsúlyozza, hogy Békéscsabán lesz a nagy rendezvény 11 órakor, aki akar jönni, szeretettel látjuk.
És lám csak, a jó szándék mindig utat talál a jó megoldás felé, mert 11-kor ez a fiú és ez a lány ott vannak a Békéscsabai rendezvényen és bár hátul állnak, a tömeg mögött egy fa alatt, most végre nyugodtan, a többiek cikiző tekintetétől védetten saját döntésük szerint cselekedhetnek: fogadalmat tehetnek, hogy nem fognak drogokhoz nyúlni!
És ez az, amiért végtelen tisztelet illeti őket, mert minden nehézség ellenére is kitartottak amellett, amit helyesnek gondolnak!





És ha szabad zárszóként elmesélnem még valamit, akkor az csakis Csorvás lehet.
Ez a város a maraton szempontjából több dologról is nevezetes.
Egyrészt, a polgármester úr már számtalan alkalommal volt velünk a programon, példát mutatva az egész településnek!
Másrészt, itt született meg a maraton egyik legszebb fotója, egy csorvási lányról, aki „NO DROG” kitűzőjével ül az előadáson, és azóta már 2 kiadványunk címlapján is szerepelt. Büszkék is rá a tanárai.

És végül arról is nevezetes Csorvás, ahogyan a futásban részt vesznek.


Most is szinte végeláthatatlan sorokban érkeznek a gyerekek a benzinkúthoz kettesével, kézen fogva. 4-5 csodás kísérőtanár jön velük, élükön a tornatanár úr, aki élő és határozott, olyan igazi tanáros, mégis tiszta és megértő.

Ahogy a 180 fős menet megindul a tér felé, úgy 1 kilométer után a bal szélen kis csoport topog feszengve.
Ők az ovisok, akiknél szintén hagyomány, hogy becsatlakoznak a maratonba.
Valószínűleg ők a nagycsoportosok, mert egyrészt több száz métert is futnak, másrészt meg csak a nagyobbak lehettek, mert kicsit később az út jobb oldalán még náluk is kisebb törpék érkeznek..

Hihetetlen édesek, ahogy a még nem igazán koordinált mozgással tipegnek-topognak a menetben.
A tornatanárunk fut a mezőny végén, óvva-biztosítva a végén haladókat.
Egy testesebb lány kifullad, láthatólag nem nagyon bírja, a tanár úr lehajol hozzá, nem nagyon halljuk mit mond, csak látjuk, hogy a keze a lányka vállán, és néhány szó után a teljesen kifulladt gyerek új erőre kap, és már lohol is a többiek után…

Őszintén mondom, olyan jó látni ezt…

Igazi pedagógusokat, igazi gyerekeket egy igazi városban, ahol a közért előtti nénik beszélgetéséből éppen azt a mondatot csíped el: „Persze, az enyém is ott van valahol.”

Az övé is ott van valahol a mezőnyben, mint ahogyan annak további csaknem 20.000 anyukának és apukának a gyereke is itt volt, itt van, vagy itt lesz, aki idén velünk fut a drogmentességért!

Hogy egy józan társadalomban nőhessenek fel.

Amilyenben mindannyian fel szeretnénk nevelni a gyerekeinket…



Szeretettel a maraton minden csapattagja, segítője és támogatója nevében:

Soós Zoltán

Tegnap jégeső volt, ma csak egyszerűen csúnya idő.
Hűvös is, esőre is áll…
Most miért kell ezt?

Szegedről indulunk, ahol a drága szervezőink, a Mityók család, nemcsak az ellátásunkat biztosította fantasztikus körültekintéssel, hanem ketten leszervezték az iskolákban az előadásokat is egész délelőttre.

Már tegnap is előrejöttünk és két suliban tartottunk előadást, de ma további 10 iskolában várják a maratont!

Kis sem merem mondani, hogy összesen hány gyerek…

Legyen elég annyi, hogy maga Mityók mester is a tanácstalanul tárja szét a kezét, hogy hogyan fogunk minden suliba odaérni időben, mikor van úgy, hogy egyszerre 3 iskolában kell előadást tartani, de azt mondja: „Úgyis megoldjátok!”

Hát persze, hogy megoldjuk…


Az egyik suliban azt mondják a tanárok, hogy kicsit félve hozzák le a gyerekeket, mert itt már olyan sok drogmegelőző előadás volt, és hát igaz, ami igaz, nem annyira kötötte le őket, sokat kifejezetten untak is…
Na, azért csak tessék lehozni őket, hátha tudunk velük kezdeni valamit.

A tornateremben sereglenek össze a gyerekek, és bár az Imi néha kifejezetten halkan beszél, mégis tisztán lehet hallani, mert néha olyan síri csend van, hogy egy pisszenés sincs a levegőben.
A végén a tanár néni azt mondja, hogy ezt bizony maga sem gondolta volna! Hogy ez milyen jó volt! És hogy mennyire a gyerekek nyelvén beszéltünk! És hogy nem lehetne azt megoldani, hogy a maratonok között is lemenjünk hozzájuk előadást tartani?






A másik suliban nagyjából hasonló a koreográfia.
Az elején a tanárok kicsit izgulnak, hogy most hogyan is lesz ez, mert ezek olyan eleven gyerekek, hogy sokszor még egyetlen osztály figyelmét sem lehet lekötni az órákon, mi pedig 600 (igen hatszáz) gyereknek tartunk egyszerre előadást!
Az eredményességről annyit, hogy Rikit nem csakhogy megtapsolják a gyerekek, hanem a végén a tanárok felhívják a csapatot a tanáriba és elismerésük jeleként átadják a suli emlékkönyvét, az első oldalt a maratonnak dedikálva.

Egyébként volt itt egy említésre méltó apróság, ami nagyon jól példázza, hogy az ember jóságába és tisztességébe vetett hitet soha nem szabad feladni…
És hogy bár a rosszindulat és az ártó szándék ricsaja néha hangosabb a csendes többség halk szavánál, attól még a többség igenis jó szándékú, ha csendben van, akkor is!

Mikor indult volna a futás, a Riki bemondja a mikrofonba, hogy „Na, akkor most futunk egyet!”
Erre a gyerekek felállnak, szedelőzködni kezdenek és indul a kivonulás az udvarra.
Mire egy hang, egyetlen hang bekiabál a csendbe: „Fúúúúúúúúúúúúúj!”
Na, erre Riki megtorpan.
- Ki volt az? – kérdezi.
Bátortalan gyerekkéz, kaján, félszeg vigyorral.
- „Tudod mit? Előbb mutass fel valamit, aztán fújjolj!”
Erre néma csend, az ünneprontó megsemmisülten magába roskad, és csodák csodája, a gyerekek szinte egy emberként megtapsolják a Rikit!

Igen, igaz, hogy egyetlen ember képes elrontani százak örömét, ha nincs senki, aki helyre teszi őt.

És hogy ki lesz az, aki végül helyre teszi a dolgokat?
Többnyire egy egyszerű közember, csak valaki a tömegből, aki nem hősnek született, egyszerűen csak a helyzet megkívánja, hogy kiálljon magáért és a többiekért.
De ez mindig valaki olyan, akinek elég hite van abban, hogy az emberek többsége igenis jószándékú és építeni akar.
Csak a huhogó kisebbség hangos ricsaja miatt tűnik néha nehezebbnek a helyzet.
Pedig nem is annyira nehéz…









A másik remek program egyébként Hódmezővásárhelyen van, ahol két suliból jönnek a gyerekek. Az egyik az a Kozmutza Flóra suli, ahol testi és értelmi fogyatékos gyerekek vannak. Én voltam a szerencsés, aki futhattam velük.
És 9 év maratonjával a hátam mögött kijelenthetem, hogy ezek az eleve hátránnyal induló gyerekek mégis mesze a többiek előtt járnak!
Hogy miben?
Szeretetben, tiszteletben, egymásra figyelésben, ahogyan a futásnál egymás bíztatják, ahogyan  a tanárnőjükre figyelnek, ahogyan megosztják egymással a futás élményét, és magát az életet.
A rendezvényes kocsi később külön is bemegy hozzájuk, Kapitánnyá avatja azokat, akik nem tudtak kijönni futni, beszélgetnek velük, megnézik a rajzaikat és boldogan fogadják el az ajándékot: a saját kezűleg készített agyagedényeket…

Akár lehetne ez a nap csúcspontja is.

De kérem szépen nem az, mert ezzel a napnak még nincsen vége..

Hajaj..

Határozottan nincsen vége.

Mert ugyebár a maraton alatt minden fontos „termelési mutatót”, minden statisztikát mérünk és vezetünk.

Hogy hányan futnak velünk, hogy hányan hallgatták meg a drogfelvilágosító előadásunkat stb.

És ebben bizony vannak rekordjaink..

Tavaly, 2009-ben állítottuk fel a legutolsót, amikor egyetlen nap alatt több mint 3000 gyerek vett részt a programunkon.

Namost a szegedi álompáros szervezőinknek köszönhetően csak ma a 10 iskolából összesen 3700 gyerek vett részt a programokon Szegeden.
Aztán ott vannak még az Hódmezővásárhelyi, Bordányi, Székkutasi csatlakozások, és ha mindezt délután 4 óra felé összeadom, akkor bizony kijön 3935 gyerek.



MICSODA?

Kb. 60 gyerek kell a bűvös négyezerhez?

És ahogy ez a maratonok alatt lenni szokott, szinte elszabadul a pokol.
Délután négy óra van, az iskolák már zárva vannak, a csapattagok hulla fáradtak, de amint a játék szele meglegyinti őket, azonnal ritmust váltanak, és én nem tudom honnan, de új erőtartalékokat rántanak elő.

A Bálint berobban Orosházára az egyik kocsival és egyszerűen az utcán sétálva szólítja meg a gyerekeket, majd avatja őket Drogmentes Kapitánnyá.

Aztán kitalálják, hogy Orosházán kell lennie sportcsarnoknak.
És ahol sportcsarnok van, ott edzés is van.
És ahol edzés van, ott gyerekek vannak…
Nosza irány a sportcsarnok, és miután röviden vázolják az edzőnek a helyzetet, már avatják is Kapitánnyá a kézilabdásokat.



Közben a Tájmi már a neten, keresgéli az orosházi kollégiumok címeit.
A Deszant kocsi robog be az egyikbe.
Gyors egyeztetés a nevelőkkel, az egyikük kicsit konzervatívan belegyezik az előadásba és mondja óvatosan, hogy „akkor én bemondom a hangosba, hogy aki akar, jöjjön”
De a másik nevelőt elragadja a játékszenvedély: „Dehogyis, majd én felmegyek és lehozom őket!”
Többnyire 17-18 évesek, ők is sportolók, edzés után vannak, belustulva, elpilledve.
„Ne legyen hosszú, 10 perc bőven elég…” – mondják a nevelők.
De valahogy 10 perc után senki nem akar elmenni.
Egyszerűen érdekli őket a téma.
Jó fél óra telik el, mire sorra kerül a Kapitány avatás…
Utána a nevelőnk azt mondja:
„Hát én ilyet még nem láttam! Hát itt egyetlen unatkozó arc sem volt! Hát ez hihetetlen! Ne haragudjanak, hogy az elején kicsit hidegen fogadtam önöket! Meg lehetne azt oldani, hogy ha jövőre futnak, akkor feltétlenül jöjjenek el hozzánk is? Mi bármikor szívesen látjuk önöket!”






Ki meri azt mondani, hogy „semmit sem lehet tenni?”

Ki meri azt mondani, hogy „reménytelen”?

Csak a tiszta cél kell, a szándék hozzá és elkötelezett emberek…

Mint ügyvezető, most kivételesen nem a csatlakozókat és a segítőket szeretném elismerni, hanem azt a 18 főt, aki ma ismét csodát csinált!

Maratonisták, főt hajtok előttetek!



Szeretettel a maraton minden csapattagja, segítője és támogatója nevében:

Soós Zoltán

Egy szóra még a tegnapi estéhez…

Az egyik kocsival megindultunk egy kis esti desszert utánpótlásra a TESCO-ba Kiskunhalason. Tekintve, hogy évente egyszer járunk erre, útbaigazítást kellett kérnünk a helybéliektől.

Meglátunk az út mellett 3 srácot beszélgetni, lelassítunk mellettük, és megszólítjuk őket:
„Sziasztok, meg tudjátok mondani, merre van a TESCO?”
Odalép hozzánk az egyikük, egy jól megtermett izmos srác, ránk néz, aztán a kocsira, elmosolyodik és azt a következő választ adja:
„Hát holnap jöttök hozzánk Zsanára!”

Kiderül, hogy ő nem más, mint a tüneményes Zsanai iskola tornatanára, akivel már évek óta együtt futunk. Van is nagy kézfogás, meg „Hát te éppen itt…” és kacajos üdvözülés!
És ma persze, amikor az egyik kocsival még a futás előtt érünk be Zsanára, ő berobban a gyönyörű sárga Volkswagen bogarával, amiből alig tud kikászálódni az a hatalmas ember, és már viszi is be a pogácsát és üdítőt, amivel majd a futókat vendégelik meg.

A Zsanai suli tényleg tüneményes, a folyosókon végig gyerekrajzok, és az iskola életéből vett fotó összeállítások évek szerinti bontásban.
Míg az előadás zajlik, végignézem a tablókat és legnagyobb örömömre, minden évnél ott látom az aktuális dátummal a Maratoni csatlakozást, mint pl.: „2007. május 16. Drogmentes futás”, rajta vagy 50 lurkó lohol zászlóval a kézben a kocsi előtt.
És így tovább a többi években is, néhol csoportképekkel, de minden évben a kirándulások, színházlátogatások, közös mulatságok között ott a maratoni fotó is, a csatlakozás emlékére.
Szeretjük Zsanát.
Az iskolát, a tanárokat és a srácokat…
Szeretjük…

De hogy a nap elejére is visszatérjek egy kicsit: meglehetősen borongós, esőt ígérő reggelre ébredünk.
„Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó”, szól a mondás, hát az eső sem késik sokat, mikor a kocsik bepakolásával végzünk, már derekasan szemerkél a nyakunkba.


Az első programok persze Kiskunhalason vannak. Az egyik suliba a Deszant kocsi megy be, előzetes egyeztetés nélkül. Az igazgató nincs bent, a helyettese vezeti be a lányokat a hatalmas igazgatói irodába. Pontosan tudja, hogy kik vagyunk, emlékszik, hogy 2 éve csatlakoztak is és az milyen jó volt.


No, akkor csak kéne tartanunk egy jó kis előadást, ha már itt vagyunk…
Gyors egyeztetés, az éppen zajló órát 5 perccel korábban befejezik, a tanárok már terelik is le a gyerekeket, a hangosbemondóba bemondják, hogy drogfelvilágosító előadás lesz, Imika pedig felkészül.
350 kamasz érkezik meg. És amikor kamaszt mondok, akkor igazi kamaszra kell gondolni, tele tetoválással, piercinggel, laza cuccokkal.


Ez alapján az ember azt is gondolhatná, hogy nehéz dolga lesz.
De nem.
Ezek a gyerekek figyelnek, együtt élnek az előadással, és nagyon sokan teszik le közülük a Drogmentes Kapitány esküt.
Az előadás után aztán megértjük, hogy miért.
Azért, mert nagyon úgy tűnik, hogy ezek a gyerekek szeretik az iskolájukat!
Az igazgató helyettes körbe is vezeti a maratonistákat, és megmutatja a tiszta folyosókat, a nagy osztálytermeket és a professzionálisan felszerelt számítógép termet.
Sőt, elmondja, hogy a gyerekek büszkék arra, hogy ide járhatnak!
Saját pólójuk van az iskolával, amit hétköznap is hordanak a városban!
Hát, tanár és diák előtt egyaránt: le a kalappal…



Egyébként a reggel esőt ígérgető időjárás talán kissé túlzásba is viszi az ígéretei betartását. Ugyanis kezdetnek jön az eső, aztán pedig csak úgy huncut módon tovább feketedik az ég, és elkezdenek jó 1,5 centis jégdarabok hullani belőle.
Talán emlékszik rá a kedves olvasó, hogy egy korábbi beszámolóban említettem a Szilvit, aki imád esőben futni, de azon a korábbi napon éppen lemaradt róla.
Hát ma nem maradt le.
Olyan jégesőben fut az úton, hogy néha ide-oda szökken, ahogy egy-egy a jégdarab a kobakján koppan…
De a futásban nincs kegyelem, ha szikrázó napsütés, ha cibáló szélvihar, ha zuhogó jégeső, a futásnak menni kell…

És bár az ember azt gondolná, hogy ilyen időben a normálisak a lábukat sem teszik ki az utcára, hát én most némi cáfolattal élnék…

A dolog ott kezdődik, hogy valamelyik rendezvény alatt Chevy a kocsi hátsó ülésén videót vág a laptopján. Látja az ablakon át, hogy egy néni olvassa erősen a kocsi oldalán a feliratokat.
Beszélget vele egy kicsit, ad egy szórólapot, mire a néni elmondja, hogy a testvére nagy futó és imád futni, milyen jó lett volna, ha korábban tud a maratonról, de azért még szól neki…

Namost valamivel később, mikor a futás éppen Üllés és Bordány között halad, kerekezik szembe egy alacsonyabb, szemüveges alak. Meglátja a futókat, villámsebesen leugrik a bringáról, odatolja egy buszmegállóhoz, lelakatolja és már megy is a Szilvihez, hogy a testvérétől kapott egy szórólapot, most tudta meg, hogy van ez a futás, beállhatna akkor ő is?

És kérem szépen, pont a legfinomabb jégesőből kap derekasan, de kitart a Szilvi mellett és befut velünk egészen Szegedig, nem kevesebb, mint 22 kilométert teljesítve ma velünk…

Hát, arany ember, nem feledünk el soha!!!!

Köszönjük a futást!!!!!!!!!!!!!!!!



Szeretettel a maraton minden csapattagja, segítője és támogatója nevében:

Soós Zoltán

Tagnap este ugye Kiskunfélegyházára futottunk be, ma pedig innen indulunk tovább, így aztán nem meglepő, hogy a két előadást tartó autó ma is Kiskunfélegyháza iskoláiban kezd.

Igen ám, de az egyik suliban a 11 órás előadás nem egy szimpla beszélgetés a drogokról, hanem egy igazi rendezvény színpaddal és fellépővel.

Megfelelő technikai háttér gyanánt „egyesítjük a maraton hangerejét”, ugyanis a két kocsiban külön használt 2 pár hangfalat, most összekötjük, és úgy állítjuk fel, hogy elegendő hangerőt biztosítson a csaknem 800 fős rendezvényhez.

Már szól a zene, mikor a focipálya körül elrendeződnek a fiatalok, persze biztonságos távolban az előadótól.

A zseniális Riki pontosan tudja, hogy ha meg akarja szerezni a figyelmüket, akkor olyasmit kell csinálnia, ami nem szokványos, ezért a háttérben szóló zenét kihasználva megkérdezi a közönségtől, hogy „lányok, ki jön velem táncolni egy lassút?”

Gyorsan akad jelentkező, a 800 gyerek előtt lassan pörögnek-forognak a pálya közepén, kapnak is érte szép nagy tapsot, főleg mikor megkérdezi a lányt, hogy főleg az ilyen számokat szereti-e, ő pedig elmondja, hogy alapjában inkább a „street dance” jön be neki. Nosza hát gyorsan előkerül egy pörgősebb szám és már nyomják is Rikivel a rögtönzött táncpárbajt..
Na erre aztán zúdul taps…

Nem is csoda, hogy egy ilyen indítás után nagyon jól sikerül az előadás.

Majd megjelennek az 1. Szegedi Sportágválasztón múlt héten megismert Capoeirások, és olyan lélegzetelállító bemutatót tartanak, hogy még a mi fotósunknak is leesik az álla. Kiderül, hogy a Capoeirának ezt a stílusát egy magyar srác csiszolta ki…

Utána pedig jön a Móni, aki nem csak, hogy énekel, hanem azt is eléri a közönségnél, hogy egyre közelebb jöjjenek hozzá, és az invitálására először csak két lány, aztán másik kettő, majd még öten, aztán egyre többen nekiállnak táncolni.
Mire a következő számba kezd, már vagy 50 gyerek táncol a pálya közepén a többiek tapsára.

Hogy ez buli volt-e?
Igen, határozottan az!
Mégpedig drogmentes buli!
Arról szólt, hogy igenis lehet drogok nélkül is nagyon felszabadultan szórakozni, és arról szólt (az előadás részében), hogy miért is KELL szermentesen szórakozni…
És hogy jól érezték-e magukat azok, akik ott voltak?
Erre a legjobb választ azok a srácok adják meg, akik a program után odasereglettek a kocsi oldalán lévő térképhez, nézegették az útvonalat és kérdezték, hogy mennyit futunk, hol alszunk, és főleg hogy „Kecskeméten is jártatok már? Mert én ott lakom!”…

Nem sokkal ezután jött a következő középiskola, ahol őszinte meglepetésünkre már állt a színpad és elő volt készítve a hangtechnika az előadáshoz!
Mint kiderült, tavaly is ebben a suliban voltunk külön előadást tartani és az nagyon jó élmény maradt. Annyira jó élmény, hogy a védőnő még akkor körbetelefonálta a többi iskolát is, hogy elmesélje: „náluk külön bent volt a maraton előadást tartani”, és ez olyan jó előadás, hogy ha ők is próbálják elintézni, hogy hozzájuk is bemenjünk.

A középiskolákban, mindig egy kicsit más hangnemben zajlik az előadás, kicsit keményebbek a példák és a fiatalok a Drogmentes Kapitány avatás helyett sokan inkább aláírásukkal fejezik ki egyetértésüket.
De ezzel együtt is a lehetőség megvan rá, Riki meg is kérdezi, hogy ki akarja letenni az esküt. Először senki nem jelentkezik, aztán bátorságot merít két lány, aztán a barátnőik, majd egy kisebb csoport, végül vagy huszonöten állnak kint szívükre tett kézzel.
Kapitány avatás után az egyikük meg is jegyzi, hogy ő bizony tavaly is kint állt az eskünél, amikor rajta kívül csak ketten (!) tették le!

Tavaly összesen hárman. És az egyikük büszkén kint áll idén is. De most már 25-en vannak!
És valójában ez a maraton fő célja és egyben titka is.

Lassan, de fokozatosan elérni, hogy a drogmentesség legyen a normális és követendő, hogy a józanság és a tiszta szórakozás legyen a követendő példa és a fiatalok között az arány egyre inkább ebbe az irányba tolódjon el.

És ezért érdemes az egész országot körbefutni!!!!!!!

És hogy mennyire komolyan veszik ebben a suliban a tanárok és a diákok a drogmentességet és a maratont, kb. 3 héttel ezelőtt kiírtak egy rajzpályázatot ebben a témában, aminek természetesen most van az eredményhirdetése. Melcsi segít a zsűrizésben, Riki pedig átadja a győzteseknek az ajándékkosarakat!

Hát nem ragyogó?
Összességében kérdés nélkül kijelenthető, hogy Kiskunfélegyháza végtelenül kedves város!
És öröm ellátogatni az iskoláiba!

A mai napról dupla zárszóként csak annyit, hogy amikor Kiskunmajsán az aktuális futó betérne egy étterem mosdójába, az ajtóban álló vendéglős éppen telefonál, de meglátja a maratonista mezt, gyorsan azt mondja a telefonba, hogy „mindjárt visszahívlak”, majd elirányítja a futót a mosdó felé, és mikor jön vissza, már teszi is elé az ajándék ásványvizeket, miközben folyamatosan a futásól érdeklődik.

A mai végállomás pedig Kiskunhalas, ahol a tavaly megismert csodaember, a Pro Urbe díjas Tabajdi Józsi bácsi jön ki elénk egy futótársával. Józsi bácsiról elég azt tudni, hogy 67 éves és eddig több mint 200 maratont futott le. Most futás közben mosolyogva meséli, hogy a Halas TV-n már napok óta megy a maraton beharangozása.




Szeretettel a maraton minden csapattagja, segítője és támogatója nevében:

Soós Zoltán

Az első néhány maratonon még élt bennem az a tévhit, hogy a szabadnap alatt az embereim regenerálódnak, feltöltődnek, erővel telnek el és másnap olyanok lesznek, mintha szinte aznap kezdődne a maraton: frissek, pirospozsgásak, kirobbanóak.

De gyorsan megtanultam, hogy a szabadnap után lesznek a legelcsigázottabbak, és gyakorlatilag újra kell élesztenem őket reggel. Mint az Egernél megvert török sereg, úgy vonszolják ki magukat a kocsikhoz, a szemük helyén lévő résen át kukucskálnak óvatosan a nagyvilágba.

Főleg a Deszant és a Rendezvényes kocsira igaz ez, akiknek a Jani „hajnali 8.40”–re egyeztetett előadást a 30 kilométerre lévő Kiskunfélegyházára.

A Deszant kocsi legénysége a Petőfi Sándor iskolába megy a Kossuth Lajos útra.
Kissé elbizonytalanodnak, amikor balra néznek és ott van egy iskola: a Petőfi Sándor általános iskola.
Jobbra néznek, és ott is van egy iskola: a Petőfi Sándor szakközépiskola.
Mivel logikusabb helyszín az általános iskola, bemennek, hogy „jöttünk előadást tartani, Nagy János kollégánk egyeztette le”.
Csakhogy itt nem tudnak róla.
Elnézést kérnek tehát, mondván, hogy „két Petőfi suli van, biztos akkor a másik suliban várnak minket, elnézést”, és már mennek is át a másik Petőfibe.
Ott az igazgatónő végtelenül kedvesen fogadja őket, de ő sem tud az előadásról.
„De hát kétszer is beszéltünk telefonon, múlt hét elején és múlt hét végén is!” – mondja a Jani.
„Velem?” – kérdezi az igazgatónő, akit láthatóan feszélyez, hogy az iskolájában le van egyeztetve egy 500 fős előadás és ő nem tud róla.
„Hát nem tudjuk kivel, de itt van felírva: 500 fő, hétfőn, 9.40-kor.”
Hát akkor sebtiben intézzük, amit lehet…
Az egyik szálon a tanárok már kezdik is a gyerekeket összegyűjteni az udvarra, a másik szálon az igazgatónő megpróbálja kideríteni, hogy kivel egyeztettünk, azaz ki nem adta át neki az üzenetet. Hiszen ha tudja, akkor előre felkészültek volna rendesen.





Már éppen a remekbe szabott előadás végén járnak és megkezdődik a Kapitány avatás, amikor a szemben lévő Petőfiből megérkezik az illetékes és pironkodva jelzi, hogy „Bocsánat, mi várjuk ám magukat….”

Úgyhogy a Petőfi szakközép csodálatos igazgatónője is megnyugszik, hogy nem történt a suliban félreértés, és ráadásul a program is nagyon jó volt, már most megbeszéljük, hogy jövőre ugyanígy jövünk..
Illetve majdnem ugyanígy…
Előtte tuti egyeztetünk…

Hát nosza, futnak is egy szép kerek kört suli körül.
Mikor végeztek, szó szerint körbegyűltek a Riki körül és nem is akarták elengedni.
Riki kérdezi, hogy milyen volt a futás, s erre olyan szóáradat indul el, hogy meg sem lehet állítani. Mikor kiderül, hogy a Riki pincér is volt annak idején, arra kérik, hogy ő jöjjön el a ballagásra, segítsen és legyen velük.





Aztán az egész sereg hurrázni kezd és ritmusban tapsolja a tanárokat…
Ugyanis a tanárok látják, hogy milyen élő és értékes beszélgetés alakult itt ki, és bár még volna 15 perc az órából, amire a gyerekeknek vissza kellene menniük, de egymás között megbeszélik, hogy mivel a Riki ennyire leköti a fiatalokat, használják ki az időt együtt.

Az egyik kislány mindeközben elmeséli, hogy 2 másik barátnőjével tavaly az egyik biológiaórán az „Igazság a drogokról” kisfüzetünkből készítettek egy táblázatot és gyakorlatilag ők tartották meg az órát a többieknek a drogok veszélyeiről.
Gigantikus nagy ötöst kaptak érte!

Közben a Rendezvényes autóból Imi egy másik Kiskunfélegyházi suliban tartja az előadást. Indításnak Imi kéri a gyerekeket, hogy „gyertek egy kicsit közelebb hozzám”.
Elsőként két vagány lány robog oda hozzá nevetve, odaállnak közvetlenül elé, majd ott is maradnak végig az előadás alatt.




Figyelnek is erősen, példamutatóan teszik le a Kapitány esküt, aztán a végén külön odamennek az Imihez és egymás szavába vágva mondják, hogy ez milyen jó volt, és hogy mennyire tetszett nekik, és hogy milyen szívesen tartanának ők is ilyen előadásokat, szívesen megtanulnák! Petra, a helyes, szeplős lány, aki úszó, megerősítve saját elkötelezettségét és reálisan felmérve az esélyeket hozzáteszi: „Nekem szerintem az arcom is megvan hozzá!”

Ja, és ma volt még egy tündéri csatlakozásunk.
Azon a Nagyréven, ahol eddig szinte minden évben volt csatlakozás, és volt olyan év is, amikor a 100%-os részvétellel ők nyerték a maratoni csatlakozások versenyében a díjat.
Azóta a felső tagozat már megszűnt ebben a kedves iskolában, áradásul a komp nem jár, ezért idén nincs is az útvonalunkon Nagyrév.
Ma mégis előadást tartottunk itt..
Elmondom hogyan:
Reggel 7-kor bekopogott a Tiszakécskei szállásunkra egy ember, hogy megkérjen minket, menjünk be a Nagyrévi iskolába előadást tartani.
A suliból már külön megbeszélték a kompossal, hogy minket kivételesen vigyen át.
Ő csak azért jött ide időben kora reggel, hogy megkérjen minket erre.
Hihetetlen….
A kompos természetesen nem fogadott el pénzt.
Az előadás pedig természetesen kitűnő volt…

És tudod mit mondok:  bármikor, bárhonnan elmennék Nagyrévbe előadást tartani!



Köszönjük, hogy gondoltak ránk és köszönjük, hogy ilyen szeretettel fogadtak!




Szeretettel a maraton minden csapattagja, segítője és támogatója nevében:

Soós Zoltán