9. Drogmentes Magyarországért Maraton

Tegnap jégeső volt, ma csak egyszerűen csúnya idő.
Hűvös is, esőre is áll…
Most miért kell ezt?

Szegedről indulunk, ahol a drága szervezőink, a Mityók család, nemcsak az ellátásunkat biztosította fantasztikus körültekintéssel, hanem ketten leszervezték az iskolákban az előadásokat is egész délelőttre.

Már tegnap is előrejöttünk és két suliban tartottunk előadást, de ma további 10 iskolában várják a maratont!

Kis sem merem mondani, hogy összesen hány gyerek…

Legyen elég annyi, hogy maga Mityók mester is a tanácstalanul tárja szét a kezét, hogy hogyan fogunk minden suliba odaérni időben, mikor van úgy, hogy egyszerre 3 iskolában kell előadást tartani, de azt mondja: „Úgyis megoldjátok!”

Hát persze, hogy megoldjuk…


Az egyik suliban azt mondják a tanárok, hogy kicsit félve hozzák le a gyerekeket, mert itt már olyan sok drogmegelőző előadás volt, és hát igaz, ami igaz, nem annyira kötötte le őket, sokat kifejezetten untak is…
Na, azért csak tessék lehozni őket, hátha tudunk velük kezdeni valamit.

A tornateremben sereglenek össze a gyerekek, és bár az Imi néha kifejezetten halkan beszél, mégis tisztán lehet hallani, mert néha olyan síri csend van, hogy egy pisszenés sincs a levegőben.
A végén a tanár néni azt mondja, hogy ezt bizony maga sem gondolta volna! Hogy ez milyen jó volt! És hogy mennyire a gyerekek nyelvén beszéltünk! És hogy nem lehetne azt megoldani, hogy a maratonok között is lemenjünk hozzájuk előadást tartani?






A másik suliban nagyjából hasonló a koreográfia.
Az elején a tanárok kicsit izgulnak, hogy most hogyan is lesz ez, mert ezek olyan eleven gyerekek, hogy sokszor még egyetlen osztály figyelmét sem lehet lekötni az órákon, mi pedig 600 (igen hatszáz) gyereknek tartunk egyszerre előadást!
Az eredményességről annyit, hogy Rikit nem csakhogy megtapsolják a gyerekek, hanem a végén a tanárok felhívják a csapatot a tanáriba és elismerésük jeleként átadják a suli emlékkönyvét, az első oldalt a maratonnak dedikálva.

Egyébként volt itt egy említésre méltó apróság, ami nagyon jól példázza, hogy az ember jóságába és tisztességébe vetett hitet soha nem szabad feladni…
És hogy bár a rosszindulat és az ártó szándék ricsaja néha hangosabb a csendes többség halk szavánál, attól még a többség igenis jó szándékú, ha csendben van, akkor is!

Mikor indult volna a futás, a Riki bemondja a mikrofonba, hogy „Na, akkor most futunk egyet!”
Erre a gyerekek felállnak, szedelőzködni kezdenek és indul a kivonulás az udvarra.
Mire egy hang, egyetlen hang bekiabál a csendbe: „Fúúúúúúúúúúúúúj!”
Na, erre Riki megtorpan.
- Ki volt az? – kérdezi.
Bátortalan gyerekkéz, kaján, félszeg vigyorral.
- „Tudod mit? Előbb mutass fel valamit, aztán fújjolj!”
Erre néma csend, az ünneprontó megsemmisülten magába roskad, és csodák csodája, a gyerekek szinte egy emberként megtapsolják a Rikit!

Igen, igaz, hogy egyetlen ember képes elrontani százak örömét, ha nincs senki, aki helyre teszi őt.

És hogy ki lesz az, aki végül helyre teszi a dolgokat?
Többnyire egy egyszerű közember, csak valaki a tömegből, aki nem hősnek született, egyszerűen csak a helyzet megkívánja, hogy kiálljon magáért és a többiekért.
De ez mindig valaki olyan, akinek elég hite van abban, hogy az emberek többsége igenis jószándékú és építeni akar.
Csak a huhogó kisebbség hangos ricsaja miatt tűnik néha nehezebbnek a helyzet.
Pedig nem is annyira nehéz…









A másik remek program egyébként Hódmezővásárhelyen van, ahol két suliból jönnek a gyerekek. Az egyik az a Kozmutza Flóra suli, ahol testi és értelmi fogyatékos gyerekek vannak. Én voltam a szerencsés, aki futhattam velük.
És 9 év maratonjával a hátam mögött kijelenthetem, hogy ezek az eleve hátránnyal induló gyerekek mégis mesze a többiek előtt járnak!
Hogy miben?
Szeretetben, tiszteletben, egymásra figyelésben, ahogyan a futásnál egymás bíztatják, ahogyan  a tanárnőjükre figyelnek, ahogyan megosztják egymással a futás élményét, és magát az életet.
A rendezvényes kocsi később külön is bemegy hozzájuk, Kapitánnyá avatja azokat, akik nem tudtak kijönni futni, beszélgetnek velük, megnézik a rajzaikat és boldogan fogadják el az ajándékot: a saját kezűleg készített agyagedényeket…

Akár lehetne ez a nap csúcspontja is.

De kérem szépen nem az, mert ezzel a napnak még nincsen vége..

Hajaj..

Határozottan nincsen vége.

Mert ugyebár a maraton alatt minden fontos „termelési mutatót”, minden statisztikát mérünk és vezetünk.

Hogy hányan futnak velünk, hogy hányan hallgatták meg a drogfelvilágosító előadásunkat stb.

És ebben bizony vannak rekordjaink..

Tavaly, 2009-ben állítottuk fel a legutolsót, amikor egyetlen nap alatt több mint 3000 gyerek vett részt a programunkon.

Namost a szegedi álompáros szervezőinknek köszönhetően csak ma a 10 iskolából összesen 3700 gyerek vett részt a programokon Szegeden.
Aztán ott vannak még az Hódmezővásárhelyi, Bordányi, Székkutasi csatlakozások, és ha mindezt délután 4 óra felé összeadom, akkor bizony kijön 3935 gyerek.



MICSODA?

Kb. 60 gyerek kell a bűvös négyezerhez?

És ahogy ez a maratonok alatt lenni szokott, szinte elszabadul a pokol.
Délután négy óra van, az iskolák már zárva vannak, a csapattagok hulla fáradtak, de amint a játék szele meglegyinti őket, azonnal ritmust váltanak, és én nem tudom honnan, de új erőtartalékokat rántanak elő.

A Bálint berobban Orosházára az egyik kocsival és egyszerűen az utcán sétálva szólítja meg a gyerekeket, majd avatja őket Drogmentes Kapitánnyá.

Aztán kitalálják, hogy Orosházán kell lennie sportcsarnoknak.
És ahol sportcsarnok van, ott edzés is van.
És ahol edzés van, ott gyerekek vannak…
Nosza irány a sportcsarnok, és miután röviden vázolják az edzőnek a helyzetet, már avatják is Kapitánnyá a kézilabdásokat.



Közben a Tájmi már a neten, keresgéli az orosházi kollégiumok címeit.
A Deszant kocsi robog be az egyikbe.
Gyors egyeztetés a nevelőkkel, az egyikük kicsit konzervatívan belegyezik az előadásba és mondja óvatosan, hogy „akkor én bemondom a hangosba, hogy aki akar, jöjjön”
De a másik nevelőt elragadja a játékszenvedély: „Dehogyis, majd én felmegyek és lehozom őket!”
Többnyire 17-18 évesek, ők is sportolók, edzés után vannak, belustulva, elpilledve.
„Ne legyen hosszú, 10 perc bőven elég…” – mondják a nevelők.
De valahogy 10 perc után senki nem akar elmenni.
Egyszerűen érdekli őket a téma.
Jó fél óra telik el, mire sorra kerül a Kapitány avatás…
Utána a nevelőnk azt mondja:
„Hát én ilyet még nem láttam! Hát itt egyetlen unatkozó arc sem volt! Hát ez hihetetlen! Ne haragudjanak, hogy az elején kicsit hidegen fogadtam önöket! Meg lehetne azt oldani, hogy ha jövőre futnak, akkor feltétlenül jöjjenek el hozzánk is? Mi bármikor szívesen látjuk önöket!”






Ki meri azt mondani, hogy „semmit sem lehet tenni?”

Ki meri azt mondani, hogy „reménytelen”?

Csak a tiszta cél kell, a szándék hozzá és elkötelezett emberek…

Mint ügyvezető, most kivételesen nem a csatlakozókat és a segítőket szeretném elismerni, hanem azt a 18 főt, aki ma ismét csodát csinált!

Maratonisták, főt hajtok előttetek!



Szeretettel a maraton minden csapattagja, segítője és támogatója nevében:

Soós Zoltán