Útvonal
42 nap, 320 település, 2100 kilométeres futás
9/10/2010 | Bejegyezte:
Drogmentes
szerda, június 16
Szigeti Sportvarázs, 2010. június 4-5-6.
Már harmadik éve hagyomány a maraton életében, hogy egy sátorral és válogatott legénységgel részt veszünk Budapest legnagyobb szabadtéri sport kavalkádján, a Szigeti Sportvarázson.
A program főszervezője a Fővárosi önkormányzat sport osztálya, együttműködve vagy 40 sportszövetséggel és vagy 130 egyéb szervezettel, köztük 5-6 társadalomjobbító csoporttal, mint a GREENPEACE és persze az Együtt egy Drogmentes Magyarországért mozgalom.
A sátrunkban a legifjabbak rajzolhatnak, az idősebbek kitölthetnek drog-totót, a szülők pedig tanácsokat kaphatnak a baj megelőzésére. Mindemellett persze zajlik a felvilágosító füzetek osztása és az elmaradhatatlan Drogmentes kapitány avatás.
Legnagyobb örömünkre az idei Pesti Est különkiadásban - ami bemutatja a 9 helyszínen zajló rendezvényeket és a kipróbálható sportágak egész sorát - a drogmentes sátorban zajló életről tavaly készült képek is ott virítanak!
Sok érdekességről lehetne mesélni, hogy hogyan találkoztunk a szigeten a több Védnökünkkel is, és hogy milyen boldogságos arccal vitték a gyerekek a drogellenes rajzaikat a büszke szülők kíséretében, és hogy hogyan tette le a velünk szemben lévő orvosi ügyelet teljes csapata a Drogmentes Kapitány esküt….
De annak a történetnek a szálai, amit most a Kovács Imi elmesél, sokkal messzebbre nyúlnak vissza…
„Május 28-án éppen Őrbottyánban futottunk a Maratonnal.
A parkolóban vártuk a futó megérkezését a gyerekekkel, mikor figyelmes lettem egy kedves kislányra akin volt egy golyóálló mellényhez hasonlító gerincmerevítő.
Odaléptem hozzá és beszélgetni kezdtünk iskoláról, családról, tervekről és természetesen elmondta azt is, hogy volt egy kis gerincferdülése és ezért kell hordania a merevítőt.
De gyorsan hozzátette, hogy ezzel együtt szívesen fut, sportol bármit, sőt a Rippel akadémia tanulója is!
Akkor egyszerűen csak összebarátkozunk és a futás után boldogsággal váltunk el, és én nem is sejtettem, hogy milyen varázslatos módon fogunk újra találkozni…
Ugyanis most vasárnap (június.06-án) a Szigeti Sportvarázs rendezvényen a VIP sátorban elkaptam egy szóra Rippel Ferit (Rippel fivérek, extrém akrobatika hatszoros világrekorder) és érdeklődtem a margitszigeti nagyréten fölállított nagyon látványos „standjuk” iránt.
Feri elmondta, hogy például azt az „ugrószőnyeget” (kb 30m hosszú, 70cm vastag, 2m széles levegővel fölfújt cucc) ők használják először Magyarországon a külföldi gyártó cég kérésére.
Röviden elmondtam Ferinek, hogy mi a drogmentes Magyarországért maraton csapattagjai vagyunk és körbefutjuk az országot a drogok ellen… ekkor ért oda Braun Móni is, büszkén feszítve a maratonos mezben.
És ha már így alakult, hát elmeséltem a Ferinek az Őrbottyáni történetet
Ekkor Feri elkezdett mosolyogni és egyből rávágta: „Persze a Vivien! Az egyik legügyesebb tanulónk, itt van ő is, gyertek, nézzétek meg!”
Mónival odasétáltunk a „Rippel bázishoz” ahol csak úgy nyüzsögtek a tanítványok és az érdeklődő gyerekek. Gyanútlanul odaléptem egy hölgyhöz, hogy tudja-e hol van az a kislány, akinek van egy gerincmerevítője.
A hölgy elmosolyodott és közölte.” Persze, Vivien a kislányom”- ezzel egy időben az ugróasztal szélén ülő kislány megfordult és mosolyogva rám nézett majd integetett.
A hölgy ránézett a mezünkre majd nevetve folytatta. „Áh, szóval ti vagytok azok! És te vagy aki beszélgettél Viviennel! Mindent elmesélt ám a lányom és nagyon örülök, hogy beszéltetek és hogy megismerhetlek titeket!”
Vivient persze megkértük, hogy mutasson valami produkciót - amit azonnal és szívesen meg is tett - mi meg csak ámultunk, forgattuk a fejünket és néztük, ahogy nevetve csinál meg olyanokat, amihez nekünk 4 éven át kellene edzenünk heti 15 órát és még akkor is csak mulattatásnak nevezhetnénk, nem akrobatikának!
Később, mikor a Rippel Feri és Viktor is odajött, és pár percet beszélgettünk a maratonról,
sportról, csak úgy magunk között azért elmondták, hogy Vivien a legmegbízhatóbb és
legügyesebb tanítványuk.
Na, így már mégsem volt olyan ciki belegondolni a 15 év edzés lemaradásba…
Úgy látszik, tényleg „kicsi a világ”, és ha már ilyen kicsi, mi jövőre is körbefutjuk, reméljük a csodálatos Rippel fivérekkel és az utánozhatatlan Viviennel!
És találkozunk egy év múlva a Szigeti Sportvarázson!
Szeretettel:
Kovács Imre"
Már harmadik éve hagyomány a maraton életében, hogy egy sátorral és válogatott legénységgel részt veszünk Budapest legnagyobb szabadtéri sport kavalkádján, a Szigeti Sportvarázson.
A program főszervezője a Fővárosi önkormányzat sport osztálya, együttműködve vagy 40 sportszövetséggel és vagy 130 egyéb szervezettel, köztük 5-6 társadalomjobbító csoporttal, mint a GREENPEACE és persze az Együtt egy Drogmentes Magyarországért mozgalom.
A sátrunkban a legifjabbak rajzolhatnak, az idősebbek kitölthetnek drog-totót, a szülők pedig tanácsokat kaphatnak a baj megelőzésére. Mindemellett persze zajlik a felvilágosító füzetek osztása és az elmaradhatatlan Drogmentes kapitány avatás.
Legnagyobb örömünkre az idei Pesti Est különkiadásban - ami bemutatja a 9 helyszínen zajló rendezvényeket és a kipróbálható sportágak egész sorát - a drogmentes sátorban zajló életről tavaly készült képek is ott virítanak!
Sok érdekességről lehetne mesélni, hogy hogyan találkoztunk a szigeten a több Védnökünkkel is, és hogy milyen boldogságos arccal vitték a gyerekek a drogellenes rajzaikat a büszke szülők kíséretében, és hogy hogyan tette le a velünk szemben lévő orvosi ügyelet teljes csapata a Drogmentes Kapitány esküt….
De annak a történetnek a szálai, amit most a Kovács Imi elmesél, sokkal messzebbre nyúlnak vissza…
„Május 28-án éppen Őrbottyánban futottunk a Maratonnal.
A parkolóban vártuk a futó megérkezését a gyerekekkel, mikor figyelmes lettem egy kedves kislányra akin volt egy golyóálló mellényhez hasonlító gerincmerevítő.
Odaléptem hozzá és beszélgetni kezdtünk iskoláról, családról, tervekről és természetesen elmondta azt is, hogy volt egy kis gerincferdülése és ezért kell hordania a merevítőt.
De gyorsan hozzátette, hogy ezzel együtt szívesen fut, sportol bármit, sőt a Rippel akadémia tanulója is!
Akkor egyszerűen csak összebarátkozunk és a futás után boldogsággal váltunk el, és én nem is sejtettem, hogy milyen varázslatos módon fogunk újra találkozni…
Ugyanis most vasárnap (június.06-án) a Szigeti Sportvarázs rendezvényen a VIP sátorban elkaptam egy szóra Rippel Ferit (Rippel fivérek, extrém akrobatika hatszoros világrekorder) és érdeklődtem a margitszigeti nagyréten fölállított nagyon látványos „standjuk” iránt.
Feri elmondta, hogy például azt az „ugrószőnyeget” (kb 30m hosszú, 70cm vastag, 2m széles levegővel fölfújt cucc) ők használják először Magyarországon a külföldi gyártó cég kérésére.
Röviden elmondtam Ferinek, hogy mi a drogmentes Magyarországért maraton csapattagjai vagyunk és körbefutjuk az országot a drogok ellen… ekkor ért oda Braun Móni is, büszkén feszítve a maratonos mezben.
És ha már így alakult, hát elmeséltem a Ferinek az Őrbottyáni történetet
Ekkor Feri elkezdett mosolyogni és egyből rávágta: „Persze a Vivien! Az egyik legügyesebb tanulónk, itt van ő is, gyertek, nézzétek meg!”
Mónival odasétáltunk a „Rippel bázishoz” ahol csak úgy nyüzsögtek a tanítványok és az érdeklődő gyerekek. Gyanútlanul odaléptem egy hölgyhöz, hogy tudja-e hol van az a kislány, akinek van egy gerincmerevítője.
A hölgy elmosolyodott és közölte.” Persze, Vivien a kislányom”- ezzel egy időben az ugróasztal szélén ülő kislány megfordult és mosolyogva rám nézett majd integetett.
A hölgy ránézett a mezünkre majd nevetve folytatta. „Áh, szóval ti vagytok azok! És te vagy aki beszélgettél Viviennel! Mindent elmesélt ám a lányom és nagyon örülök, hogy beszéltetek és hogy megismerhetlek titeket!”
Vivient persze megkértük, hogy mutasson valami produkciót - amit azonnal és szívesen meg is tett - mi meg csak ámultunk, forgattuk a fejünket és néztük, ahogy nevetve csinál meg olyanokat, amihez nekünk 4 éven át kellene edzenünk heti 15 órát és még akkor is csak mulattatásnak nevezhetnénk, nem akrobatikának!
Később, mikor a Rippel Feri és Viktor is odajött, és pár percet beszélgettünk a maratonról,
sportról, csak úgy magunk között azért elmondták, hogy Vivien a legmegbízhatóbb és
legügyesebb tanítványuk.
Na, így már mégsem volt olyan ciki belegondolni a 15 év edzés lemaradásba…
Úgy látszik, tényleg „kicsi a világ”, és ha már ilyen kicsi, mi jövőre is körbefutjuk, reméljük a csodálatos Rippel fivérekkel és az utánozhatatlan Viviennel!
És találkozunk egy év múlva a Szigeti Sportvarázson!
Szeretettel:
Kovács Imre"
szombat, június 12
Felsőzsolca. Miskolctól keletre terül el, a reggeli híreink szerint a víz tör be a faluba és ezért odasietünk, hisz Edelényt tegnap úgy hagytuk hátunk mögött, hogy apad.
Már megközelíteni sem volt egyszerű, lezárták az utakat és elterelték a forgalmat.
Valószínű nem egyszerű látványt nyújthattunk a román rendszámú "árvízvédelem" feliratú "T"-betűs autónkkal, mert miután a rendőrökkel egyezkedtünk és megbeszéltük, hogy beengedjenek arra az útra, ami bevezet a leggázosabb részhez, akkor teljesen leállították a forgalmat, hogy ki tudjak tolatni és rá tudjak kanyarodni az útra.
Ezután egy, a falu egy magasabb pontján lévő kanyarban leparkoltunk. Itt víznek se híre, se hamva nem volt, (az autóból nézve). De láttunk ház mellett rémült őzikét, és több száz vagy ezer rendőrt, akiket buszokkal hoztak ki. A házak végénél az utca már víz alatt állt, és ameddig vártuk Zsófit és Bálintot, akik visszarohantak a kocsihoz egy dologért, leültünk a száraz részen egy kb. öt sor magas homokzsákgátra. Egyszer csak víz kezdett folyni alattunk és szemmel láthatóan nőtt a víz, pedig egy szántóföld mellett voltunk. Zsófiék hamar megjöttek és beálltunk a rendőrök közé zsákot pakolni, mert a szántóföld felől folyt rá a víz az útra.
Miután kiépítettük a kis gátunkat, a túloldalon lévő házhoz mentünk segíteni. Ez a ház csak azért nem volt ablakig vízben, mert a tulajdonos és barátai alaposan felkészültek az árra, és a ház körül soktonnányi homokzsákkupac volt már ekkor is. Több teherautónyi zsákot pakoltunk be és magasítottuk a védelmet. A tulaj testvére megkért minket, hogy segítsünk a földszinten lévő irodából dolgokat menteni. Dobozokba pakoltunk mindent, amit csak lehetett és hordtuk fel az emeletre. Mivel ez egy vállalkozás volt, a raktárkészlet is ide volt halmozva. Ennek nem volt sok esélye a menekülésre, ha betör a víz.
Nagy, nehéz dobozok sokasága között mentettük az iratokat és értékesebb, nehezen pótolható dolgokat, eközben egy benzinmotoros szivattyú elkeseredett harcát vívta a vízzel, ami az iroda alatti pincéből próbálta meg kiszivattyúzni a vizet. Még sose láttam olyan betonfalat, ami úgy nézett ki, mint amikor egy hordót szétlőnek golyószóróval. Ennek a pincének a fala ilyen volt. Ezer helyen pisilt át rajta a Sajó.
Ez volt az egyébként remek stratégia leggyengébb láncszeme, hisz körbe meg volt védve a ház, de pont a közepén, a pincéből jött a víz. A szivattyúzás ellen szólt az a tény is, hogy mivel nagy mennyiségű vízről volt szó, félő volt, hogy alámossa a házat a víz. A raktárkészlet megmentésére kitaláltam, hogy raklapokból csinálunk egy méretes dobogót és arra tesszük a dobozokat. Ezt hamar meg is valósítottuk, és az egész raktárat átpakoltuk úgy, hogy ha be is tör a víz a pincén vagy a zsákokon keresztül, akkor se az egész készlet menjen tönkre.
Csak, hogy oldjam a feszültséget és jókedvet vigyek a borzalomba, Bálinttal készíttettem egy táblát, amit egy konyhai késsel feltűztem a pincelejáróra:
Meg is tette a hatását, mert a fáradt had nemsokára mosolyogva fotózgatta a pincelejáratot.
Szükség is volt erre, hiszen az a szóbeszéd járta, hogy a helyi polgármester nem azt intézte, hogy megvédjék a települést, hanem lemondott róla és a kitelepítést rendelte el, emiatt átszakadt egy erősítést igénylő gát és eláradt a falu. Az a föld pedig, ami ekkor még megmenekült, két multinak adott otthont az ártéren. (!)
A polgármesterre állítólag épp emiatt rendőrök vigyáztak, mert voltak, akik hálájukat, már tulajdonuk nem lévén, puszta kézzel fejezték ki. Ezek persze csak szóbeszédek és nem tudni, mi az igazság, de az biztos, hogy már be volt jelentve sajtóközleménybe, hogy a település elveszett és már nem a védekezési munkák kellenek, hanem a kitelepítési, amikor mi még vagy ezer rendőrrel azon küzdöttünk, hogy a falu ezen részét megmentsük. Mi nem adtuk fel, és azok sem, akik ott laktak!
Közben felhívott valaki a vízügytől, hogy az autónk rossz helyen áll, mert a Sajó igényt tart a parkolóhelyünkre és ha nem rohanunk, akkor esetleg pontyok fogják csipegetni a tetőablak tömítését. (Köszi Riki, hogy kiírtad a telefonszámomat a kocsira!!!!)
A reggel letett homokzsákkupacok, amik a szántóföld felől védték az utat, ekkor már víz alatt voltak és ez azt jelentette, hogy térdig ér a víz az úton. Így Rikivel a térdig érő vízben rohantunk a kocsink megmentésére. A magasabb részen, ahol még nem volt víz, meg kellett állnunk kiönteni a gumicsizmánkból a vizet, ezt követően maratonistákhoz méltóan elfutottunk az autóhoz, ami körül már kezdett terpeszkedni a víz és emberek hada pakolta a homokzsákokat. Arrébb parkoltunk. A mögöttünk álló Suzukit eközben rutinos és ritmusos mozdulatokkal taszigálták az út túlfelére.
Visszafelé Riki érdeklődött a házaik előtt lemondóan álldogáló helyieknél, hogy mit tudunk segíteni, és ahol kellett, gyorsan behordtunk zsákokat.
A délelőtt óta mentett házhoz visszaérve két kutyára lettem figyelmes, amint a mező felől beúsztak és a gátra felkapaszkodtak. Két kis foxi ázottan és remegve, alázattal kért menedéket a zsákok tetején. Nem tudtuk, honnan kerültek oda. Mivel kérdéses volt még ennek a vízzel körülvett kis szárazulatnak a sorsa, a következő teherautónyi homokzsák lepakolása után feltettük őket a platóra, hogy valami szárazabb részen találjanak menedéket.
Homoklapátolás, zsákolás és talicskázás következett. A lányok emberfeletti kitartásról tettek tanúbizonyságot, Bálint pedig arról, hogy ahol kaja van, azt ő megtalálja. Egyszer csak egy szendvicses zacskót talált az út szélén a vízben, amiben több szalámis szendvics is várta sorsának beteljesedését. A víz olyan sebességgel nőtt, hogy szemmel lehetett látni, ahogy a kertben egyre feljebb jön. Én négy polgárőrrel egy arrébb lévő házat mentettem, aminek a kertjében szintén ott volt már a Sajó.. vagy a Hernád...vagy mindkettő... de leginkább úgy tűnt, idén a Balatont turisztikai okokból átették ide. Talicskáztuk Rikivel a zsákokat, a lányok és Bí lapátoltak és zsákot töltöttek, amikor végre újabb buszok jöttek, és sok száz rendőr érkezett.
Miközben Ildi lapátolt, kétségbeesett néni kérte, hogy pár zsákot vigyenek hozzá, mert a kertbe bejött már a víz. Ildi Rikivel odasietett megnézni mi a helyzet és rögtön el is kezdte szervezni a mentést, ugyanis itt emberhiány miatt senki nem csinált még semmit. Két kutya és az ősz öreg néni nézte kétségbeesetten, amint a víz egyre csak nő a kertben, hogy végül átvegye az uralmat. Ekkor Dienes Atti is már itt volt a csapatával, és közös erővel vették fel a küzdelmet az elemekkel. Ildi rendőröket szerzett valahonnan és megindult a nagy munka.
Itt jegyzem meg, hogy szegény rendőrök bakancsban voltak és esélyük sem volt szárazon megúszni a napot.
Én a polgárőrökkel és vagy harminc rendőrrel pár házzal lejjebb láncba rendeződtünk és hordtuk befelé a zsákokat, ahova kellett. Egyszer csak jött egy rendőr, hogy nagy a baj pár házzal feljebb, mert átszakadt egy gátrész. Három homokzsákkal a hátamon siettem a házhoz, aminek a kertjében megláttam a csapatunkat.
Ez volt az a ház, ahol az öreg néni a két kutyával lakott. A kert végében egy beton támfal sarkánál tört be a víz és a kertet percek alatt tóvá változtatta. Homokzsákokkal próbáltuk megállítani a veszedelmet a krumpli és a hagymavetemény sarkánál a málnás mellett. (Ezúton jegyzem meg, hogy a maratonos pólóm futásra alkalmas, málnásban zsákolásra annál kevésbé!)
Itt a víz ekkor már alsógatyáig ért, a föld viszont süppedt. Amikor a diófa alatt egy csendesen ringatózó wc ülőkét pillantottam meg, világossá vált számomra, hogy jobb, ha nem is gondolok bele abba, miben vagyok közel derékig, hanem csak nevettem egy jót azon, hogy ez bizony szar ügy! A lukat betömtük 8-10 zsákkal, de a szomszédból is hömpölygött a "víz", ezért inkább a házra koncentráltunk.
Mire visszaértem a házhoz, már az egész kert víz alatt volt és egy, a szőlőlugas mellett ringatózó fehér kishajó jelezte, hogy itt nemrég még unokák játszottak és élvezték a nagymama csendes kertjét. A házat mire teljesen körbevette a víz, a homokzsákok is felnőttek arra magasságra, hogy urai legyenek a helyzetnek, még ha csak kis időre is. Rendőrök sora pakolta már ide is a zsákokat. A néni egyik kutyája, aki a zsákkupacon kívül a vízben állva rémülten konstatálta, hogy a kertben vagy ötven egyenruhás van, pedig amikor a posta jön és ő jól meg tudja ugatni az egyenruhát, az egyedüli dolog. Így amikor Ildi átette a kutyát a zsákokon a száraz részre, akkor lévén, hogy most minden megváltozott és a civil ruha a ritka, odakapott és kéz, azaz fogjegyét helyezte el Ildi karján. Ebben az egyen és civil ruhás dologban sántíthat valami, mert nemsokkal később egy egyenruhás rendőrt is megharapott, aki történetesen pont kutyás rendőr volt. Szerintem a nap végi poén az volt amikor őt a hátamon hoztam ki a kertből, hogy ne kelljen átgázolnia az akkor már néhol közel térdig érő vízben.
Nekünk már indulnunk kellett haza, de sok remek ember maradt ott és testvérként vállt vállnak vetve küzdöttek a vízzel. Ekkor kaptuk a hírt, hogy Edelénynél apad a patak és megmenekült a település a további förtelemtől. Eredeti parkolóhelyünknél elhaladva homokzsákgátat látunk és vizet mindenhol mögötte. A gyártelepszerűség, ahol eddig bokrokat és olajfoltos betont láttunk, most őrült építész groteszk műveként festett, ahogy az ajtók és ablakok belenyíltak egy oda nem illő közegbe, egy "tóba". Elhagyva a települést, csak remélni tudtuk, hogy azok az épületek, ahol mentettük a menthetőt, megmenekülnek és azok az emberek, akik ott maradtak még, segítenek a többi ház megmentésében!
Hálásak vagyunk mindenkinek, aki bármi módon és formában segítette a mentési munkálatokat!
Erről a videó összefoglaló:
ui: A videóban látható mélyen fekvő ház ahol a legtöbbet dolgoztunk, megmenekült. Nemrég beszéltem a tulajdonossal telefonon. A ház előtt az úton már csak pár cm. víz van.
- Chevy
Már megközelíteni sem volt egyszerű, lezárták az utakat és elterelték a forgalmat.
Valószínű nem egyszerű látványt nyújthattunk a román rendszámú "árvízvédelem" feliratú "T"-betűs autónkkal, mert miután a rendőrökkel egyezkedtünk és megbeszéltük, hogy beengedjenek arra az útra, ami bevezet a leggázosabb részhez, akkor teljesen leállították a forgalmat, hogy ki tudjak tolatni és rá tudjak kanyarodni az útra.
Ezután egy, a falu egy magasabb pontján lévő kanyarban leparkoltunk. Itt víznek se híre, se hamva nem volt, (az autóból nézve). De láttunk ház mellett rémült őzikét, és több száz vagy ezer rendőrt, akiket buszokkal hoztak ki. A házak végénél az utca már víz alatt állt, és ameddig vártuk Zsófit és Bálintot, akik visszarohantak a kocsihoz egy dologért, leültünk a száraz részen egy kb. öt sor magas homokzsákgátra. Egyszer csak víz kezdett folyni alattunk és szemmel láthatóan nőtt a víz, pedig egy szántóföld mellett voltunk. Zsófiék hamar megjöttek és beálltunk a rendőrök közé zsákot pakolni, mert a szántóföld felől folyt rá a víz az útra.
Miután kiépítettük a kis gátunkat, a túloldalon lévő házhoz mentünk segíteni. Ez a ház csak azért nem volt ablakig vízben, mert a tulajdonos és barátai alaposan felkészültek az árra, és a ház körül soktonnányi homokzsákkupac volt már ekkor is. Több teherautónyi zsákot pakoltunk be és magasítottuk a védelmet. A tulaj testvére megkért minket, hogy segítsünk a földszinten lévő irodából dolgokat menteni. Dobozokba pakoltunk mindent, amit csak lehetett és hordtuk fel az emeletre. Mivel ez egy vállalkozás volt, a raktárkészlet is ide volt halmozva. Ennek nem volt sok esélye a menekülésre, ha betör a víz.
Nagy, nehéz dobozok sokasága között mentettük az iratokat és értékesebb, nehezen pótolható dolgokat, eközben egy benzinmotoros szivattyú elkeseredett harcát vívta a vízzel, ami az iroda alatti pincéből próbálta meg kiszivattyúzni a vizet. Még sose láttam olyan betonfalat, ami úgy nézett ki, mint amikor egy hordót szétlőnek golyószóróval. Ennek a pincének a fala ilyen volt. Ezer helyen pisilt át rajta a Sajó.
Ez volt az egyébként remek stratégia leggyengébb láncszeme, hisz körbe meg volt védve a ház, de pont a közepén, a pincéből jött a víz. A szivattyúzás ellen szólt az a tény is, hogy mivel nagy mennyiségű vízről volt szó, félő volt, hogy alámossa a házat a víz. A raktárkészlet megmentésére kitaláltam, hogy raklapokból csinálunk egy méretes dobogót és arra tesszük a dobozokat. Ezt hamar meg is valósítottuk, és az egész raktárat átpakoltuk úgy, hogy ha be is tör a víz a pincén vagy a zsákokon keresztül, akkor se az egész készlet menjen tönkre.
Csak, hogy oldjam a feszültséget és jókedvet vigyek a borzalomba, Bálinttal készíttettem egy táblát, amit egy konyhai késsel feltűztem a pincelejáróra:
FELSŐZSOLCAI ÉLMÉNY- ÉS BARLANGFÜRDŐ
Szükség is volt erre, hiszen az a szóbeszéd járta, hogy a helyi polgármester nem azt intézte, hogy megvédjék a települést, hanem lemondott róla és a kitelepítést rendelte el, emiatt átszakadt egy erősítést igénylő gát és eláradt a falu. Az a föld pedig, ami ekkor még megmenekült, két multinak adott otthont az ártéren. (!)
A polgármesterre állítólag épp emiatt rendőrök vigyáztak, mert voltak, akik hálájukat, már tulajdonuk nem lévén, puszta kézzel fejezték ki. Ezek persze csak szóbeszédek és nem tudni, mi az igazság, de az biztos, hogy már be volt jelentve sajtóközleménybe, hogy a település elveszett és már nem a védekezési munkák kellenek, hanem a kitelepítési, amikor mi még vagy ezer rendőrrel azon küzdöttünk, hogy a falu ezen részét megmentsük. Mi nem adtuk fel, és azok sem, akik ott laktak!
Közben felhívott valaki a vízügytől, hogy az autónk rossz helyen áll, mert a Sajó igényt tart a parkolóhelyünkre és ha nem rohanunk, akkor esetleg pontyok fogják csipegetni a tetőablak tömítését. (Köszi Riki, hogy kiírtad a telefonszámomat a kocsira!!!!)
A reggel letett homokzsákkupacok, amik a szántóföld felől védték az utat, ekkor már víz alatt voltak és ez azt jelentette, hogy térdig ér a víz az úton. Így Rikivel a térdig érő vízben rohantunk a kocsink megmentésére. A magasabb részen, ahol még nem volt víz, meg kellett állnunk kiönteni a gumicsizmánkból a vizet, ezt követően maratonistákhoz méltóan elfutottunk az autóhoz, ami körül már kezdett terpeszkedni a víz és emberek hada pakolta a homokzsákokat. Arrébb parkoltunk. A mögöttünk álló Suzukit eközben rutinos és ritmusos mozdulatokkal taszigálták az út túlfelére.
Visszafelé Riki érdeklődött a házaik előtt lemondóan álldogáló helyieknél, hogy mit tudunk segíteni, és ahol kellett, gyorsan behordtunk zsákokat.
A délelőtt óta mentett házhoz visszaérve két kutyára lettem figyelmes, amint a mező felől beúsztak és a gátra felkapaszkodtak. Két kis foxi ázottan és remegve, alázattal kért menedéket a zsákok tetején. Nem tudtuk, honnan kerültek oda. Mivel kérdéses volt még ennek a vízzel körülvett kis szárazulatnak a sorsa, a következő teherautónyi homokzsák lepakolása után feltettük őket a platóra, hogy valami szárazabb részen találjanak menedéket.
Homoklapátolás, zsákolás és talicskázás következett. A lányok emberfeletti kitartásról tettek tanúbizonyságot, Bálint pedig arról, hogy ahol kaja van, azt ő megtalálja. Egyszer csak egy szendvicses zacskót talált az út szélén a vízben, amiben több szalámis szendvics is várta sorsának beteljesedését. A víz olyan sebességgel nőtt, hogy szemmel lehetett látni, ahogy a kertben egyre feljebb jön. Én négy polgárőrrel egy arrébb lévő házat mentettem, aminek a kertjében szintén ott volt már a Sajó.. vagy a Hernád...vagy mindkettő... de leginkább úgy tűnt, idén a Balatont turisztikai okokból átették ide. Talicskáztuk Rikivel a zsákokat, a lányok és Bí lapátoltak és zsákot töltöttek, amikor végre újabb buszok jöttek, és sok száz rendőr érkezett.
Miközben Ildi lapátolt, kétségbeesett néni kérte, hogy pár zsákot vigyenek hozzá, mert a kertbe bejött már a víz. Ildi Rikivel odasietett megnézni mi a helyzet és rögtön el is kezdte szervezni a mentést, ugyanis itt emberhiány miatt senki nem csinált még semmit. Két kutya és az ősz öreg néni nézte kétségbeesetten, amint a víz egyre csak nő a kertben, hogy végül átvegye az uralmat. Ekkor Dienes Atti is már itt volt a csapatával, és közös erővel vették fel a küzdelmet az elemekkel. Ildi rendőröket szerzett valahonnan és megindult a nagy munka.
Itt jegyzem meg, hogy szegény rendőrök bakancsban voltak és esélyük sem volt szárazon megúszni a napot.
Én a polgárőrökkel és vagy harminc rendőrrel pár házzal lejjebb láncba rendeződtünk és hordtuk befelé a zsákokat, ahova kellett. Egyszer csak jött egy rendőr, hogy nagy a baj pár házzal feljebb, mert átszakadt egy gátrész. Három homokzsákkal a hátamon siettem a házhoz, aminek a kertjében megláttam a csapatunkat.
Ez volt az a ház, ahol az öreg néni a két kutyával lakott. A kert végében egy beton támfal sarkánál tört be a víz és a kertet percek alatt tóvá változtatta. Homokzsákokkal próbáltuk megállítani a veszedelmet a krumpli és a hagymavetemény sarkánál a málnás mellett. (Ezúton jegyzem meg, hogy a maratonos pólóm futásra alkalmas, málnásban zsákolásra annál kevésbé!)
Itt a víz ekkor már alsógatyáig ért, a föld viszont süppedt. Amikor a diófa alatt egy csendesen ringatózó wc ülőkét pillantottam meg, világossá vált számomra, hogy jobb, ha nem is gondolok bele abba, miben vagyok közel derékig, hanem csak nevettem egy jót azon, hogy ez bizony szar ügy! A lukat betömtük 8-10 zsákkal, de a szomszédból is hömpölygött a "víz", ezért inkább a házra koncentráltunk.
Mire visszaértem a házhoz, már az egész kert víz alatt volt és egy, a szőlőlugas mellett ringatózó fehér kishajó jelezte, hogy itt nemrég még unokák játszottak és élvezték a nagymama csendes kertjét. A házat mire teljesen körbevette a víz, a homokzsákok is felnőttek arra magasságra, hogy urai legyenek a helyzetnek, még ha csak kis időre is. Rendőrök sora pakolta már ide is a zsákokat. A néni egyik kutyája, aki a zsákkupacon kívül a vízben állva rémülten konstatálta, hogy a kertben vagy ötven egyenruhás van, pedig amikor a posta jön és ő jól meg tudja ugatni az egyenruhát, az egyedüli dolog. Így amikor Ildi átette a kutyát a zsákokon a száraz részre, akkor lévén, hogy most minden megváltozott és a civil ruha a ritka, odakapott és kéz, azaz fogjegyét helyezte el Ildi karján. Ebben az egyen és civil ruhás dologban sántíthat valami, mert nemsokkal később egy egyenruhás rendőrt is megharapott, aki történetesen pont kutyás rendőr volt. Szerintem a nap végi poén az volt amikor őt a hátamon hoztam ki a kertből, hogy ne kelljen átgázolnia az akkor már néhol közel térdig érő vízben.
Fotó: MTI
Nekünk már indulnunk kellett haza, de sok remek ember maradt ott és testvérként vállt vállnak vetve küzdöttek a vízzel. Ekkor kaptuk a hírt, hogy Edelénynél apad a patak és megmenekült a település a további förtelemtől. Eredeti parkolóhelyünknél elhaladva homokzsákgátat látunk és vizet mindenhol mögötte. A gyártelepszerűség, ahol eddig bokrokat és olajfoltos betont láttunk, most őrült építész groteszk műveként festett, ahogy az ajtók és ablakok belenyíltak egy oda nem illő közegbe, egy "tóba". Elhagyva a települést, csak remélni tudtuk, hogy azok az épületek, ahol mentettük a menthetőt, megmenekülnek és azok az emberek, akik ott maradtak még, segítenek a többi ház megmentésében!
Hálásak vagyunk mindenkinek, aki bármi módon és formában segítette a mentési munkálatokat!
Erről a videó összefoglaló:
ui: A videóban látható mélyen fekvő ház ahol a legtöbbet dolgoztunk, megmenekült. Nemrég beszéltem a tulajdonossal telefonon. A ház előtt az úton már csak pár cm. víz van.
- Chevy
péntek, június 11
Szombaton megérkeztünk Miskolcra. A csapat Ildi, Zsófi, Riki és jómagam. Bálintot délutánra vártuk.
Egy román rendszámú autót sikerült kapnunk a projekthez Melitől, amin még egy nagy "T"-betű is az optikai tunning részét képezte. Ezt tetéztük egy nyomtatott "ÁRVÍZVÉDELEM" felirattal, és a telefonszámommal. (másnap ez még nagy szerepet kapott)
Megtudtuk, hogy a pénteki Edelényi gátszakadás miatt Edelényben kélne el a legnagyobb segítség. Odaérve egy olyan település látványa fogadott, ami Velence és a Niagara keveréke lehetne. A központban lévő házak között hömpölygött a víz, de nem csak lassú, komótos tempóban, hanem nagy sebességgel és dübörgő hanggal. A néhai Bódva patak a híd alatt már nem fért el, ezért megkerülte... a városon át.
Az autónkat letettük és választanunk kellett a két helyi taxi között, amivel át kellett mennünk a városközpont zubogóin. Egyik egy kanalas kotró, aminek a kanalában állva lehetett utazni, a másik egy hókotró, aminek a platóján. A platóst választottuk, mert arra több ember fért.
A túloldalon elég nagy szervezetlenséget találtunk. Nem volt olyan ember, aki felülről összefogta volna a munkálatokat. Azaz lehet, hogy volt mert gyakran érkeztek olyanok, akik nagyon okosak voltak...
Ide az ország minden szegletéből érkeztek tűzoltók és közéjük álltunk be a híd alatti rész gátját megerősíteni. A gát tetején még jó méteres magasítás lett kiépítve homokzsákokból. A gát túloldalán lent, lakóházak voltak.
Sok erős fiatalt és idősebb embert láttunk, akik rendes ruhában kijöttek nézelődni, fotózgatni, és ezt nem volt valami jó látni, de ellenpélda annál több volt.
Annál a gátszakasznál, ahol dolgoztunk, az utca legutolsó háza előtt napernyős pados egyenpólós sürgésforgás volt. Mint megtudtuk, a helyiek kis csoportja megszervezte, hogy a gáton dolgozók el legyenek látva vízzel és étellel. Később megtudtuk, hogy a Boldva polgármesterének háza az, ahol ez a történés van, és a kis csapat vezetője a polgármester úr felesége.
Ők mindig mosolyogva és érdeklődve fogadtak minket, akárhányszor arra jártunk. Ildi hálából vitt nekik jégkrémeket, aminél aranyosak voltak és csodálkoztak, hogy ők kapnak azoktól valamit, akik az ő házaikat mentik.
Csatárláncba állva pakoltuk a homokzsákokat és férfiakat megszégyenítő erővel ott állt a lánc közepén két törékeny tündérke a maratonos mezben és ők is teljes gőzzel rakták a nem ritkán vizesen, nehezen és sarasan érkező zsákokat. Zsófi arcán egy negyed homokzsáknyi sár is helyet foglalt, ami idővel valahogy eltűnt onnan.
A tűzoltókkal olyan jól sikerült együtt dolgoznunk, hogy teljes értékű csapattagként kezeltek és amikor ebédelni mentek a szállásukra, akkor hívtak minket is. Így a helyi iskola éttermében több száz tűzoltóval ebédeltünk. Bálint is megérkezett, vonattal, busszal és stoppal.
Mivel mi maratonos pólókban voltunk, elég feltűnőek lehettünk és sokszor szóba került, kik is vagyunk. Volt, aki már évekkel ezelőtt futott is velünk. :) Kaptam mailcímeket is, hogy szóljak jövőre, ha arra tart a maraton, mert jönnek.
A nap végén a "kotróstaxival" átkeltünk a zubogókon és Miskolcra mentünk, ahol Erikánál megpróbáltuk kipihenni a napi hajtást.
- Chevy
Egy román rendszámú autót sikerült kapnunk a projekthez Melitől, amin még egy nagy "T"-betű is az optikai tunning részét képezte. Ezt tetéztük egy nyomtatott "ÁRVÍZVÉDELEM" felirattal, és a telefonszámommal. (másnap ez még nagy szerepet kapott)
Megtudtuk, hogy a pénteki Edelényi gátszakadás miatt Edelényben kélne el a legnagyobb segítség. Odaérve egy olyan település látványa fogadott, ami Velence és a Niagara keveréke lehetne. A központban lévő házak között hömpölygött a víz, de nem csak lassú, komótos tempóban, hanem nagy sebességgel és dübörgő hanggal. A néhai Bódva patak a híd alatt már nem fért el, ezért megkerülte... a városon át.
Az autónkat letettük és választanunk kellett a két helyi taxi között, amivel át kellett mennünk a városközpont zubogóin. Egyik egy kanalas kotró, aminek a kanalában állva lehetett utazni, a másik egy hókotró, aminek a platóján. A platóst választottuk, mert arra több ember fért.
A túloldalon elég nagy szervezetlenséget találtunk. Nem volt olyan ember, aki felülről összefogta volna a munkálatokat. Azaz lehet, hogy volt mert gyakran érkeztek olyanok, akik nagyon okosak voltak...
Ide az ország minden szegletéből érkeztek tűzoltók és közéjük álltunk be a híd alatti rész gátját megerősíteni. A gát tetején még jó méteres magasítás lett kiépítve homokzsákokból. A gát túloldalán lent, lakóházak voltak.
Sok erős fiatalt és idősebb embert láttunk, akik rendes ruhában kijöttek nézelődni, fotózgatni, és ezt nem volt valami jó látni, de ellenpélda annál több volt.
Annál a gátszakasznál, ahol dolgoztunk, az utca legutolsó háza előtt napernyős pados egyenpólós sürgésforgás volt. Mint megtudtuk, a helyiek kis csoportja megszervezte, hogy a gáton dolgozók el legyenek látva vízzel és étellel. Később megtudtuk, hogy a Boldva polgármesterének háza az, ahol ez a történés van, és a kis csapat vezetője a polgármester úr felesége.
Ők mindig mosolyogva és érdeklődve fogadtak minket, akárhányszor arra jártunk. Ildi hálából vitt nekik jégkrémeket, aminél aranyosak voltak és csodálkoztak, hogy ők kapnak azoktól valamit, akik az ő házaikat mentik.
Csatárláncba állva pakoltuk a homokzsákokat és férfiakat megszégyenítő erővel ott állt a lánc közepén két törékeny tündérke a maratonos mezben és ők is teljes gőzzel rakták a nem ritkán vizesen, nehezen és sarasan érkező zsákokat. Zsófi arcán egy negyed homokzsáknyi sár is helyet foglalt, ami idővel valahogy eltűnt onnan.
A tűzoltókkal olyan jól sikerült együtt dolgoznunk, hogy teljes értékű csapattagként kezeltek és amikor ebédelni mentek a szállásukra, akkor hívtak minket is. Így a helyi iskola éttermében több száz tűzoltóval ebédeltünk. Bálint is megérkezett, vonattal, busszal és stoppal.
Mivel mi maratonos pólókban voltunk, elég feltűnőek lehettünk és sokszor szóba került, kik is vagyunk. Volt, aki már évekkel ezelőtt futott is velünk. :) Kaptam mailcímeket is, hogy szóljak jövőre, ha arra tart a maraton, mert jönnek.
A nap végén a "kotróstaxival" átkeltünk a zubogókon és Miskolcra mentünk, ahol Erikánál megpróbáltuk kipihenni a napi hajtást.
- Chevy
csütörtök, június 10
Mint látjátok a beszámolók az előző bejegyzéssel sajnos véget értek, viszont jó hír, hogy van a tarsolyban még pár videó. Ezek közül íme a következő csokor:
Nézzetek vissza a többi klip miatt, illetve Chevy ígéretéhez híven készített számotokra beszámolót Edelényből, ahová már meg is érkezett az autónyi bátor maratonistával. Maradjanak velünk!
Nézzetek vissza a többi klip miatt, illetve Chevy ígéretéhez híven készített számotokra beszámolót Edelényből, ahová már meg is érkezett az autónyi bátor maratonistával. Maradjanak velünk!
vasárnap, május 30
Még leírni is olyan fura: „Budapest”…
Visszaérkezni Budapestre.
Másfél hónap után…
Írhatnék arról, hogy milyen volt reggel az ébredés, és írhatnék arról, hogy hogyan indult el utolsó útjára az idei maraton.
Írhatnék a csodás csatlakozókról, akik már az indulási pontra kijönnek hozzánk és végigfutják a mai 25 kilométert.
Írhatnék azokról, akik valahol útközben csatlakoznak be és integetnek az autósoknak.
És persze írhatnék a Radó Istvánról, aki ígéretéhez híven kijön hozzánk egy ragyogó vörös rally autóval és végig vezeti a menetet.
Sok minden van a mai napon, amiről írni volna érdemes.
Sok történés és apró öröm.
Sok kedves ember, rengeteg fotó, turisták mindenütt, akik fényképezőgépet, vagy mobilt kapnak elő, hogy megörökítsék, ahogy vagy 50 ember fut nevetve és integetve a körúton a rendőrmotorosok, és a feldíszített zenés autó mögött.
Írhatnék arról, hogy mi minden történt.
De inkább az érzésekről írok…
Arról, hogy milyen érzés magunk előtt látni a Budapest határát jelző táblát.
Hogy mi járja át az ember szívét, amikor feltűnik az Andrássy út.
Hogy mit jelent 6 hete nem látott barátokat újra ölelni.
És hogy milyen érzés a szemerkélő esőben zokogni a Hősök terén.
Mert 44 nap és 2100 kilométer után a Maratoni csoda most egy időre megint véget ért.
Hazajöttünk.
Annak idején – talán igaz sem volt – 19 ember indult útnak, hogy nyakába vegye az országot és tegyen valamit a drogok terjedése ellen és hallassa a józan ész szavát.
Öt - akkor még idegen - autóba tettük be a táskákba gyömöszölt életünket, ami mostanra a mi várunk lett, az egyetlen biztos pont ebben az állandó vándorlásban.
A futómezünk a vértünk, a felvilágosító füzetek a fegyvereink.
És megszámlálhatatlan barát az út során.
Tanárok, rendőrök, polgármesterek, sportolók és a felfoghatatlan számú gyerek, akik együtt futottak velünk.
Arcok villannak fel, képek sodródnak elénk ma minden pillanatban: a 44 nap ezernyi villanása.
Ahogy felhők úsznak el felettünk, míg a végtelen rónán futunk..
Ahogy megérkezünk egy ismeretlen szállásra, táskák alatt rogyadozva.
Ahogy a vacsoránál csupa megfáradt, de mosolygó arc kanalaz az asztalok körül.
A szikrázó napsütés, a mellettünk susogó fák, a szembe jövő kocsi, amiből derékig kilógva tapsol egy idegen.
Az esküre emelt kezek tengere, a mosolygó tanárok arca, és a magunk között, nevetéssel és szeretettel töltött esték sora…
A Maraton.
És most itt vagyunk, futunk befelé a Hősök terére.
Minden olyan méltóság teli és emelkedett.
Mintha rendőrünk is büszkébb tartással ülne előttünk a motoron, mintha a turisták is megemelnék láthatatlan kalapjukat.
Előttünk a kanyar, ívben fordulunk a térre, megfogjuk egymás kezét, az erősödő szél cibálja a zászlót, a szív dobban, újra dobban és egyre hangosabban dobban, egy pillanatra megállni látszik az idő, csend lesz, minden zaj megszűnik, előttünk a szobrok, olyan hősök mozdulatlan alakjai, akik annak idején erejüket, szívüket, vérüket adták egy igaz ügyért…
Mindannyiunkért.
A menet befut, a léptek lelassulnak, a ritmusra mozgó kar elernyed, a talp megnyugszik, az ember megáll.
De a világ forogni kezd.
Hová tűnt az idő?
Az ember magára marad egy villanásra.
Odabent, egyedül a saját világában.
Az egész univerzum az övé, és rajta kívül nincsen is más az Univerzumban, csak ő maga és az érzés: „Megcsináltam”
Majd a sötétből azonnal előbújó szorítás: „Vége van”
És ezt az érzést nem lehet bírni egyedül…
Oda kell menni valakihez, hogy a vállára lehessen borulni.
Másként nem megy. Kell a másik érintése, jelenléte, támogatása, figyelme, szeretete…
Állok a zászlóval és Móni jön oda hozzám…
Átölel…
Feje a mellemen…
Érzem, ahogy sírni kezd…
„Ne csináld, kérlek ne csináld, mert én sem bírom így..” – könyörgök magamban.
De már zokog…
Fel-felszakadó rohamokkal sír, könnyei végigfolynak a vizes mezemen.
Bal kezemmel a zászlót tartom, jobbal ölelem, feje befúrva a vállamba, és én hálát adok a sorsnak, hogy az eső esik, egybemossa a könnyeket, és rajtam szemüveg van, e mögé bújhatok…
44 nap minden rezdülése, minden fáradtsága, harca és végtelen boldogsága itt van bennünk és valahogy tapinthatóan köröttünk a levegőben.
Összenőttünk, összetartozunk mi 19-en, és e köteléket nem szakíthatja el már semmi sem…
Ami mögöttünk van, a másfél hónap minden könnye és minden öröme olyan láncot kovácsolt, ami erősebb a viharnál, a gondoknál, az ember és a természet erejénél…
Együtt vagyunk…
Együtt…
Álljon hát itt a 19 fős maratoni csapat névsora végtelen tisztelettel:
Braun Mónika
Diaconescu Gabriella
Fekécs Tímea
Fodor Szilárd
Horváth Richárd
Illés Csaba
Juhos Tímea
Komondy Bálint
Kovács Imre
Lagzi Szilvia
Nagy János
Németh Attila
Németh Gergely
Patai István
Péter Melinda
Soltész Solt
Soós Zoltán
Török Lilla
Varga Xénia
Braun Mónika
Diaconescu Gabriella
Fekécs Tímea
Fodor Szilárd
Horváth Richárd
Illés Csaba
Juhos Tímea
Komondy Bálint
Kovács Imre
Lagzi Szilvia
Nagy János
Németh Attila
Németh Gergely
Patai István
Péter Melinda
Soltész Solt
Soós Zoltán
Török Lilla
Varga Xénia
2010-ben a 9. Drogmentes Magyarországért Maraton nem csak Magyarország legnagyobb drogellenes rendezvénye volt, hanem a maratonok történetének valaha volt legnagyobb és legeredményesebb maratonja!
Csaknem 19.000 gyerek és felnőtt futott velünk.
36.000 ember hallgatta meg az előadásainkat.
Több mint 25.000 Drogmentes Kapitány született.
184 település és 352 iskola kapcsolódott be a programokba.
És ami a legfőbb:
Több mint 62.000 embert értünk el közvetlenül a drogmentesség üzenetével!
Hálásan köszönjük minden segítőnek, csatlakozónak, támogatónak és résztvevőnek a hozzájárulást, szeretetet és segítséget!
36.000 ember hallgatta meg az előadásainkat.
Több mint 25.000 Drogmentes Kapitány született.
184 település és 352 iskola kapcsolódott be a programokba.
És ami a legfőbb:
Több mint 62.000 embert értünk el közvetlenül a drogmentesség üzenetével!
Hálásan köszönjük minden segítőnek, csatlakozónak, támogatónak és résztvevőnek a hozzájárulást, szeretetet és segítséget!
Szeretettel a maraton minden csapattagja, segítője és támogatója nevében:
Soós Zoltán
UI:
E kedves kis blogot tovább éltetem majd, beszámolok érdekességekről és további történésekről.
Illetve arról, amiről te hallani szeretnél.
Ha megírod, hogy mi érdekel, el fogom mesélni.
Hiszen bár hazaértünk most e 44 nap után, és úgy tűnik, valaminek vége lett, de ezzel együtt egy egészen más dolog elkezdődik e percben.
És ami elkezdődik, azt úgy hívják:
10. Drogmentes Magyarországért Maraton!
Holnaptól megindul a szervezés.
Számítunk rád, gyere velünk!!!
szombat, május 29
Jöhet itt nekünk a szombat azzal, hogy ez már hétvége és úgyis alig van ember az utcákon…
Hát, ha alig van ember az utcákon, akkor nyílván mindenféle ünnepségeken és fesztiválokon vannak.
Úgyhogy a futás megindul szépen a maga tisztességes kis ütemében, alig 50 kilométer vár ránk, hát akkor nosza, a futósorrend kidolgozva, az idő jó, és igaz, hogy 42 napja úton vagyunk már, de a lábakban még mindig van erő, és a szív még mindig visz előre.
Közben persze a többi kocsi víg rohangálásba kezd az útvonal mentén, hogy mindenféle rendezvényeket látogasson meg.
Ott van pl. az Üllői Csülökfesztivál, ahová eléggé időben érünk oda ahhoz, hogy belekóstolhassunk a mennyei fínomságokba, de ahhoz még korán vagyunk, hogy magát a programot és a tömegeket is elérhessük, ugyanis még csak a főzőverseny nevezettjei hajolnak szorgosan az üstök fölé.
Nem úgy Gyömrőn, ahol a gyereknapi programokra toppanunk be.
Az Alpolgármester úrnak röviden bemutatkozunk, hogy ugye éppen tegnap futottunk be hozzájuk, és hogy most is tartanánk egy kis Kapitány avatást, lehetne felvilágosító anyagokat osztani stb.
Végtelenül kedvesen végigvezet minket a sátrak során, hogy nézzük meg a lehetőségeket és válasszuk ki a helyet, ahol le szeretnénk telepedni.
Természetesen a színpadon is kapunk időt, sőt, részesei lehetünk a „zseton rendszer”-nek.
Ugyanis a részt vevő gyerekek zsetonokat nyerhetnek a vetélkedőkön, amiket aztán beválthatnak finomságokra.
Így a drog témájú kérdésekre helyes választ adó apróságok között zsetonokat osztunk szét.
Végül pedig, egyfajta csattanóként kiderül, hogy az Alpolgármester úr a helyi TV egyik vezetője, így meglehetős örömmel fogadja a dvd-inket, mert mint mondja, ezeket nagyon jól fogja tudni játszani a különféle műsorokban.
Persze ma is van drogellenes aláírásgyűjtés. Az egyik benzinkútnál Chevy kiszúr egy kocsit és azt mondja: „Fogadjunk, hogy ez a Radó kocsija!”
Akár fogadhatnánk is, mert mi még nem tudjuk, amit a Chevy tud.
Hogy Radó István rally versenyzőről van szó.
Mikor Gabi bemegy a büfébe is, hogy aláírásokat kérjen, bizony találkozik egy emberrel, akinek ismerős a maraton és meg is kérdezi, hogy a Chevy itt van-e.
Nos, ő a Radó István, egy arany szívű ember, aki azzal kezdi, hogy akkor ő is adna valamit, és előkap egy rally újságot.
Aztán még azt pedzegetjük, ha lesz rá módja, kijöhetne a vasárnapi befutóra egy versenyautóval, mert az mesés volna!
És ha már holnap befutó, akkor le kell mosni a kocsikat is, hogy csillogjanak-villogjanak a nevezetes napon.
Az autómosóba Xéni és Móni viszik el a legnagyobb kocsit, az Előkészítőt.
Már éppen nekiállnának, amikor egy kedves férfihang megszólítja őket a hátuk mögött: „Hölgyeim, megengedik, hogy lemossam a kocsit?”
Drága barátunk Macsek István volt az, aki még este a szállásunkon is meglepett minket egy hatalmas halom süteménnyel.
Ja, és amikor az autómosó vezetője megnézte a kocsit és megtudta, mit is csinálunk, az utolsó fillérig visszaadta a pénzt, amit az automatába dobáltunk.
Sőt, meghívta a lányokat ásványvízre és búcsúzóul adott még két palackot a csapatnak is.
Ezen úgy látszik annyira megilletődtek a kislányok, hogy sebesen elszáguldottak a kocsival és otthagyták a vizet.
De hát az ember nem hagy ott ilyen szíves ajándékot.
Visszamentek hát nagy szabadkozva, hogy az itt maradt vízért jöttek.
Ezen meg úgy látszik a mi emberünk hatódott meg, mert kárpótlásul adott még két palackkal…
Egyébként a mai napon már betettük a fél lábunkat Budapestre.
Ugyanis a VIII. kerülettől meghívást kaptunk ugyanarra a gyereknapi rendezvényre, amin már tavaly is voltunk.
Az egyik kocsi tehát felment Pestre azt Imivel és az Atival, meg két csapattag mamájával (Imi mama és a Gergő mama) és négyesben képviselték a maratont: előadást tartottak, kapitányt avattak, és persze aláírásokat gyűjtöttek.
Este pedig…
Az utolsó közös este kicsit különleges a meeting.
Nem csak a torták miatt, amivel az idei maraton eredményeit ünnepeljük, hanem azért is, ahogyan az eltelt másfél hónap eseményeit felidézzük, hol kacagva, hol könnyezve megyünk végig a legszebb pillanatokon.
Furcsa érzés, hogy ma este le kell feküdni.
Valahogy senkinek nem akaródzik igazán…
Szeretettel a maraton minden csapattagja, segítője és támogatója nevében:
Soós Zoltán
Hát, ha alig van ember az utcákon, akkor nyílván mindenféle ünnepségeken és fesztiválokon vannak.
Úgyhogy a futás megindul szépen a maga tisztességes kis ütemében, alig 50 kilométer vár ránk, hát akkor nosza, a futósorrend kidolgozva, az idő jó, és igaz, hogy 42 napja úton vagyunk már, de a lábakban még mindig van erő, és a szív még mindig visz előre.
Közben persze a többi kocsi víg rohangálásba kezd az útvonal mentén, hogy mindenféle rendezvényeket látogasson meg.
Ott van pl. az Üllői Csülökfesztivál, ahová eléggé időben érünk oda ahhoz, hogy belekóstolhassunk a mennyei fínomságokba, de ahhoz még korán vagyunk, hogy magát a programot és a tömegeket is elérhessük, ugyanis még csak a főzőverseny nevezettjei hajolnak szorgosan az üstök fölé.
Nem úgy Gyömrőn, ahol a gyereknapi programokra toppanunk be.
Az Alpolgármester úrnak röviden bemutatkozunk, hogy ugye éppen tegnap futottunk be hozzájuk, és hogy most is tartanánk egy kis Kapitány avatást, lehetne felvilágosító anyagokat osztani stb.
Végtelenül kedvesen végigvezet minket a sátrak során, hogy nézzük meg a lehetőségeket és válasszuk ki a helyet, ahol le szeretnénk telepedni.
Természetesen a színpadon is kapunk időt, sőt, részesei lehetünk a „zseton rendszer”-nek.
Ugyanis a részt vevő gyerekek zsetonokat nyerhetnek a vetélkedőkön, amiket aztán beválthatnak finomságokra.
Így a drog témájú kérdésekre helyes választ adó apróságok között zsetonokat osztunk szét.
Végül pedig, egyfajta csattanóként kiderül, hogy az Alpolgármester úr a helyi TV egyik vezetője, így meglehetős örömmel fogadja a dvd-inket, mert mint mondja, ezeket nagyon jól fogja tudni játszani a különféle műsorokban.
Persze ma is van drogellenes aláírásgyűjtés. Az egyik benzinkútnál Chevy kiszúr egy kocsit és azt mondja: „Fogadjunk, hogy ez a Radó kocsija!”
Akár fogadhatnánk is, mert mi még nem tudjuk, amit a Chevy tud.
Hogy Radó István rally versenyzőről van szó.
Mikor Gabi bemegy a büfébe is, hogy aláírásokat kérjen, bizony találkozik egy emberrel, akinek ismerős a maraton és meg is kérdezi, hogy a Chevy itt van-e.
Nos, ő a Radó István, egy arany szívű ember, aki azzal kezdi, hogy akkor ő is adna valamit, és előkap egy rally újságot.
Aztán még azt pedzegetjük, ha lesz rá módja, kijöhetne a vasárnapi befutóra egy versenyautóval, mert az mesés volna!
És ha már holnap befutó, akkor le kell mosni a kocsikat is, hogy csillogjanak-villogjanak a nevezetes napon.
Az autómosóba Xéni és Móni viszik el a legnagyobb kocsit, az Előkészítőt.
Már éppen nekiállnának, amikor egy kedves férfihang megszólítja őket a hátuk mögött: „Hölgyeim, megengedik, hogy lemossam a kocsit?”
Drága barátunk Macsek István volt az, aki még este a szállásunkon is meglepett minket egy hatalmas halom süteménnyel.
Ja, és amikor az autómosó vezetője megnézte a kocsit és megtudta, mit is csinálunk, az utolsó fillérig visszaadta a pénzt, amit az automatába dobáltunk.
Sőt, meghívta a lányokat ásványvízre és búcsúzóul adott még két palackot a csapatnak is.
Ezen úgy látszik annyira megilletődtek a kislányok, hogy sebesen elszáguldottak a kocsival és otthagyták a vizet.
De hát az ember nem hagy ott ilyen szíves ajándékot.
Visszamentek hát nagy szabadkozva, hogy az itt maradt vízért jöttek.
Ezen meg úgy látszik a mi emberünk hatódott meg, mert kárpótlásul adott még két palackkal…
Egyébként a mai napon már betettük a fél lábunkat Budapestre.
Ugyanis a VIII. kerülettől meghívást kaptunk ugyanarra a gyereknapi rendezvényre, amin már tavaly is voltunk.
Az egyik kocsi tehát felment Pestre azt Imivel és az Atival, meg két csapattag mamájával (Imi mama és a Gergő mama) és négyesben képviselték a maratont: előadást tartottak, kapitányt avattak, és persze aláírásokat gyűjtöttek.
Este pedig…
Az utolsó közös este kicsit különleges a meeting.
Nem csak a torták miatt, amivel az idei maraton eredményeit ünnepeljük, hanem azért is, ahogyan az eltelt másfél hónap eseményeit felidézzük, hol kacagva, hol könnyezve megyünk végig a legszebb pillanatokon.
Furcsa érzés, hogy ma este le kell feküdni.
Valahogy senkinek nem akaródzik igazán…
Szeretettel a maraton minden csapattagja, segítője és támogatója nevében:
Soós Zoltán