9. Drogmentes Magyarországért Maraton

Nem azért nehéz az indulás reggel, mert tegnap korai volt a kelés…

Azért nehéz az indulás, mert a Juditéktól kellene valahogy elszakadnunk Balatonberényből, ahol a szállásunk van idén is, ahogyan már 8 éve minden évben is, mióta csak maraton a maraton.

Az a baj a Juditban, hogy a Mónival és az anyósával együtt olyan meselakomát csinál minden évben, aminek eleje még csak van, de vége nem nagyon.

Mikor tegnap délután az első kocsi megérkezett néhány emberrel, a Judit első mondata az volt, hogy „Sziasztok, de jó, hogy megjöttetek!”.
A második pedig ez: „Gyertek, egyetek”, és már tolta is elénk a mennyei túrós süti kóstolóját.

És onnantól kezdve olyan 2-3 percenként előkerült ez a mondat és minden alkalommal előkerült mellé a húsok és sütemények tálcasorozata is.

Ilyenkor a legizgalmasabb megfigyelni azokat a csapattagokat, akik valamilyen formában nagyon tudatosan táplálkoznak. Csak zöldség, vagy lugosító kúra stb.

De szívemre tett kézzel mondhatom, hogy a 9 év alatt még nem volt olyan „kúra”, „rendszer”, „logika” vagy speciális étrend, amelyik ellen tudott volna állni a Judit süteményeivel történő összecsapásnak.

Node reggel ugye Hévízről indul a menet.





Jönnek a gyerekek és van derekas futás az előadás után Jerryvel, a gigantikus plüssjószággal, aztán a Polgármester úr látja vendégül a maraton képviselőit és írja be jókívánságait a Vándorkönyvbe.

11 felé meg Zalaapátiban zúdul az utakon a 160 tanár és gyerek, de előtte még 10 óra tájban Keszthelyen zajlik az előadás és robog a közös futás, miközben a Deszant kocsi külön előadást tart az egyik suliban.






Ezt követően a rövidke felszabadult időt kihasználandó, gyors aláírásgyűjtés veszi kezdetét.
Többen is jelzik a lap aláírása közben, hogy „milyen jó, hogy pont most találkozunk, hát éppen hallottalak titeket a Helikon rádióban!”

Érdekes ez az aláírásgyűjtés. Nem nagyon van olyan, aki ne értene egyet a drogmentességgel, és azzal, hogy a FELVILÁGOSÍTÁS a megoldás a drogproblémára.
Vannak ugye olyan települések, ahol kevesen vannak az utakon. Ilyenkor a Gabi nemhogy bemegy a boltokba is, de néha még az autósokat elkapja egy pillanatra a parkolóban, vagy biciklistákat állít meg egy szóra, hogy a saját településükért csatlakozhassanak a drogmenteséghez.
Ahol meg sok ember van - főleg buszpályaudvarok közelében - ott meg elég annyit mondani, hogy a „drogok ellen gyűjtünk aláírásokat”, és az emberek szó szerint érdeklődni kezdenek, nagyon sokan el is mondják, hogy mit gondolnak, hogy „nagyon fontos dolog ez”, meg hogy „szurkolunk maguknak” és „hajrá, kitartás!”
Néha nem is elég, ha az embernél egy aláíró lap van, mert pillanatok alatt olyan lesz, mint a vásári mutatványos… Áll középen a maratonista, és körötte gyűrűben az emberek, aki írják alá a papírt és veszik el a szórólapot, ami bemutatja a maratont és egy kis felvilágosítást is ad a drogokról.





Amikor az aláírásgyűjtés végén Keszthelyről már éppen indulnánk tovább, egy rendőrautó gördül mellénk, a benne ülő magas rangú, sárga vállapu rendőrtisztek köszönnek, majd azt mondják: „Nagyon jó munkát és sikereket kívánunk, és aztán majd siessenek, mert már várják magukat a kollégák Nagykanizsán!”

Milyen jó, hogy mindenhol tudnak rólunk…




 

A keszthelyi előadás kapcsán azonban van még itt egy apró kis történet…

Riki éppen sétál befelé a középiskola lépcsőjén, amikor a háta mögül azt mondja neki valaki: „Szevasz Ricsi!”
Visszanéz és ott lát egy vékony srácot, aki rá mosolyog.
- Szia, hát te honnan ismersz engem? – kérdezi
- Hát én a Máté vagyok, most ebbe a suliba járok, de azelőtt Zalaapátiba jártam az általánosba és hetedikben is, meg nyolcadikban is te tartottál nekünk előadást a maratonnal, és az tök jó volt!
A rég nem látott cimborák kezet fognak, néhány sietős szót váltanak, majd a Máté lohol tovább a dolgára, a Riki pedig megy a másik osztályba előadást tartani

Csak a teljesség kedvéért jegyzem meg - ez a maraton úgy látszik már csak ilyen - mert nem sokkal később, amikor Riki aláírást gyűjt a sétálóutcában, éppen arra jár a Máté a haverjaival, és persze, hogy aláír ő is, és hozzáteszi a többieknek: „Gyerünk, írjátok alá ti is!”

Milyen remek érzés lehet a Rikinek, hogy egy olyan fiatalember, akivel életében összesen kétszer találkozott, ilyen szeretettel és tisztelettel emlékszik rá, és azokra az előadásokra, amiket a drogmentességért tartott.
És azt hiszem, ha ez ilyen jó személyes viszony lett, akkor azok az előadások nagy valószínűséggel a céljukat is elérték.

Mert ha egy előadó ilyen személyes szimpátiát és hitelt tud kialakítani a hallgatóságában, akkor az azt is jelenti, hogy a diákok hallgatnak rá és észben tartják, amiket mondott.
Elég csak arra gondolni, hogy most – évekkel az előadások után – a hajdani hallgató volt az, aki jó példát mutatott és a haverjaira is hatást gyakorolt, hogy igenis írjanak csak alá a drogmenteségért.

És bármennyire is idealista álomnak tűnik egy drogmentes, józan Magyarország, ahol a valódi emberi értékek teret kapnak és nem számít „menő dolognak” az önpusztítás, igenis van rá mód, hogy megteremtsük!

Pont az ilyen jelentéktelennek látszó, apró történetek adják meg rá az esélyt!

Mert az annak idején általánosba járó fiú most középiskolás, és nemhogy nem indult el rossz irányba, hanem még a többiekért is van felelőssége. (Ahogyan az a Drogmentes Kapitány esküben is szerepel, amit gondolom legalább kétszer tett már le ő is: „Segítek családomnak és barátaimnak drogok nélkül élni”)

Egy ország, vagy egy város nem személytelen elemekből álló massza, hanem élő, lélegző, gondolkodó emberek csoportja!
És minél több ember gondolja azt, hogy drog nélkül érdemes élni igazán, és minél többen vállalnak felelősséget a saját közvetlen környezetükért, úgy lesz egyre több drogmentes baráti társaság, drogmentes iskola, drogmentes település és végül egy drogmentes ország.

A Mátéból, és a hozzá hasonló fiatalokból indul ki minden…

Ezért érdemes…



Szeretettel a maraton minden csapattagja, segítője és támogatója nevében:

Soós Zoltán