9. Drogmentes Magyarországért Maraton

Nagykanizsán reggel a suliban az igazgató úron érződik, hogy nagyon nincs ínyére, ami mostanában a drogok és a drogozás körül folyik. Szinte már reménytelennek látja a helyzetet, hiszen a gyerekek egyre fiatalabb korban próbálják ki a drogokat, és ha ahhoz még nehezebben is jutnak el, még mindig ott van a „legális drog”, az alkohol.

Látszik rajta, hogy az előadáshoz sem fűz különösebb reményeket.


De azért ott marad és végighallgatja… és milyen jól teszi, mert a Riki, a csodálatos Riki a sok éves rutinnal a háta mögött pont a megfelelő stílusban szólítja meg a fiatalokat, nagyon érthetően és tisztán magyaráz, és így képes is hatást gyakorolni rájuk, van kacagás, lelkesült jelentkezés, az arcokon néha látszik a megdöbbenés egy-egy adat hallatán.


Mikor az előadásnak vége, az ifjúsági referens is odajön és szó szerint le van nyűgözve, hogy ez mennyire jó volt, és hogy ezt minden suliban hallania kellene a gyerekeknek, és hogy ő gyorsan át is telefonál néhány másik suliba, hogy beszéljen az ottaniakkal, hogy kérjenek fel minket egy előadásra.
Márpedig az ilyen ajánlásnál nincsen jobb…


Az egyik így felhívott suli Böhönyén van, már megy is hozzájuk a Deszant kocsi. Mire odaérnek a tanításnak tulajdonképpen már vége, összesen talán 40 gyerek van ott, akik a buszt várják. Teljesen vegyes korosztály, van köztük pici és nagy, amolyan „vérbeli kihívás” az előadónak.


Ezért a drogok veszélyei mellett most nagyobb hangsúly jut a „másik oldalra”, hogy mi mindent lehet csinálni drogozás helyett.

Ilyenkor szóba jönnek a célok, a hobbyk, hogy ki mit sportol, ki miben jó és miben szeretne híres lenni.

Riki rögtönöz egy kis „ki mit tud”-ot, van éneklés, vagy egy rap szövegelő srác, aki egészen a kocsiig kíséri Rikit, amikor indul, és folyamatosan minden rímben kommentál.

A tanárnő pedig azt mondja el, hogy csodálatos látni, ahogyan a gyerekekkel beszélünk, ahogy szólunk hozzájuk és amilyen módon megközelítjük őket.


Az oklevelek osztásánál az egyik kislány sorba áll Gabinál oklevélért, de kiderül, hogy nem tette le a többiekkel az esküt.

Ez nagy dilemma lehet egy gyereknek, hogy most aztán mit is csináljon…
Mert a többiekkel együtt talán cikinek gondolta szívére tett kézzel esküdni. Viszont így egyedül és külön még kínosabb. De ilyenkor már nincs visszaút! És a gyerekek – ugyanúgy, mint a felnőttek - legbelül pontosan tudják, hogy mi a helyes és mi nem az. Hogy saját, személyes döntést hozni a saját életéről az többet ér, mint a többiek cikizésétől tartani.

Hát persze, hogy pillanatok alatt születik egy újabb Drogmentes Kapitány.

És azt hiszem, ezek a külön letett, utólagos eskük a legértékesebbek.


Egyébként mi sem mutatja jobban a diákok elégedettségét, hogy mikor az előadás után megtudják, hogy jön majd a futó is, csak még vagy 4 kilométerre van a településtől, akkor annak ellenére, hogy már mentek volna haza, 20 percet várnak Bálintra és becsülettel átfutnak vele a településen!

Egyébként 3 másik településen van ma csatlakozás: Vésén, Inkén és Iharosberényben.

Namost ez a környék egy nagyon eleven környék, tele nyitott, élénk, aktív kölykökkel.

Inkén például az Imi tartja az előadást, néha alig tud csendet teremteni, ezért amikor eljutnak a Kapitány Eskühöz és végre nagyjából csend van, a gyerekek mondják utána az eskü pontjait, Imika belecsempész az eskü szövegébe egy új részt, amelyet a jelen lévő tanárok hatalmas bólogatások és mosolygások közepette ünnepelnek. Ezért az eskü módosított része nagyjából így hangzik:


1.Többet tanulok arról, hogyan ártanak a drogok az embereknek valójában.
2.Odafigyelek az órákon, csendben vagyok és tisztelem a tanárokat. (Ez új elem)
3.Elmondom az igazságot az embereknek a drogok káros hatásairól.

Szikla beszélgetés közben arra lesz figyelmes, hogy az egyik srác övén mintha az a telefon tok lenne, amit tavaly tőlünk kaptak ajándékba.
Meg is kérdezi, hogy „Te, ez az a telefon tok, amit tavaly tőlünk kaptatok?” De erre nem is a megkérdezett felel, hanem a haverja, aki azt mondja: „Viccelsz? Hát ez kötelező!”, és felhúzza az ingét, ami alatt a nadrágszíján ott fityeg egy ugyanolyan telefontok.

De a legédesebb történet a Xénivel esik meg. Ő fut be Inkére, és a már ott lévő maratonisták lebeszélik a gyerekekkel, hogy a mikor a „Xénin néni” megérkezik, akkor mindenki hangosan kiabálja, hogy „Xé-ni, Xé-ni, Xé-ni!”


Az egész település zeng a gyerekektől, és mikor a Xéni egy cseppet megpihen, odabaktat hozzá egy aprócska szőke kislány, és a csuklójára köt egy nemzetiszínű szalagocskát.
Tényleg lenyűgöző ez a szeretet és figyelmesség, ahogy ezek a gyerekek évről évre várnak minket, ahogyan készülnek a találkozásra, és ahogy teljes szívükkel vesznek részt a maratonban.

Nade a verhetetlen, az évek óta imádott, a „szívünk csücske örökre”, az mégiscsak Iharosberény.



Itt történt évekkel ezelőtt, hogy a hetedikes Orsós Richárd a füzetéből tépte ki a versét és megígértette velem, hogy segíteni fogok a versét megjelentetni valahol. Persze a Pazar Nők magazinból - ahol meg is jelent az írása - elküldtem egy példányt neki, egyet pedig a tanárnőjének-. S mikor aztán a következő évben találkoztunk, elmesélte, hogy gyakorlatilag megváltozott az élete, csináltak egy zenekart, ő írja a szövegeket és már nem ugyanaz, aki volt…

És az is itt történt, amikor az igazgató helyettes néni elmondta egy interjúban, hogy a Kapitány esküt milyen jól tudja használni pl. osztályfőnöki órán. Hogy „gyerekek, ti itt kapitányok lettetek! A kapitányok azok, akikről a történelemkönyvekben tanultok, akik védi a várat és kiállnak a jóért. Hát te KAPITÁNY lettél, hát légy méltó rá…”

Egyszóval Iharosberény a szívünk csücske.


A dolog idén azzal kezdődik, hogy elméletileg 11.30-tól lenne az előadás, de nekünk akkor már indulnunk kellene Inkére. Thimmy kérdezi is az igazgató urat, hogy nem lehetne valahogyan korábbra hozni a dolgot? „De hát akkor csengetnek ki, most óra van még”. És nem lehetne csinálni valamit azzal a kicsengetéssel? Mire az igazgató úr odafordul a kollégájához: „Na, menjél Árpikám, csengessél…”

A csengetés után mint a méhkas, felbolydult az egész suli, és a teremből özönlöttek ki a gyerekek.
Pillanatok alatt megtelt a suli előtti térség a 160 izgő-mozgó, nyüzsgő, beszélgető, lökdösődő gyerekkel.

Namost idén Imika tartja itt az előadást.

Nincs könnyű dolga, mindent megpróbál, hogy figyelmet kapjon, vagy csendet teremtsen.
A hagyományos módszerek mellett (mind pisszegés, cöccögés, kérés, kiabálás) néha leülteti a gyerekeket, néha meg felállítja őket. De ez sem használ igazán.
Aztán előveszi a végső adut a kemény, fültépő fütyülést.
De itt csak azt éri el vele, hogy gyerekek visszafütyülnek…

Akkor jöjjön a mozgás…
Először a jó kemény futást a suli körül.
Aztán a még mindig túl eleven gyerekekkel fekvőtámaszokat csinálnak és mindenféle príma gimnasztikai elemeket.
De nem fog rajtuk semmi.
Viszont a fizikai erő és az izmok erősen érdeklik őket, mert Imikétől is azt kérik, hogy „mutasd meg a bicepszed.”
Imika az egyetlen lehetséges menekülési utat választja és azt mondja nekik: „Az Atit nézzétek meg, neki mekkora a vádlija”
És erre a teljes csapat átzúdul az Atihoz, aki fényképezni próbálna, de most villantania kell a vádlit, meg a bicót. (Bár ez nem esik nagyon nehezére.)
Ő csak akkor szabadul meg, amikor a felvezetés nyomán befut a maraton és megérkezik a teljesen gyanútlan Bálint.
Mint az aranyásók a csillogó rögre, úgy vetik rá magukat a Bálint izmaira.
10 percen át csak a futólábak csodálata és az „Én is ilyen vádlit akarok!”, „Én is futni akarok” tölti be a suliudvart…

Végül persze van Kapitány avatás és mindent elárasztanak az oklevelet lobogtató, felszabadult gyerekek.

És hogy miért ekkora élmény ez?
Mert itt ÉLET van!

Igen, ezek a gyerekek féktelenek és elképesztően energikusak.

De ÉLET van bennük, és erő, amit ha az ember jó irányba terel, akkor hegyeket mozgatnak meg és az egész világ képét képesek átfordítani.

Ők a felnövekvő generáció és ők a jövő.

Öröm eljönni hozzájuk és találkozni velük és öröm azt a rengeteg emléket őrizni róluk, ami akkor is megmelengeti majd az ember szívét, ha éppen a nehézségek összecsapni készülnek felette.

Köszönjük nektek az élményt és az erőt, amit tőletek kaptunk.

Találkozzunk legkésőbb jövőre…



Szeretettel a maraton minden csapattagja, segítője és támogatója nevében:

Soós Zoltán