9. Drogmentes Magyarországért Maraton

Végre, végre, végre…

Olyan hideg eső van reggel, mintha valami dokumentumfilmben lennénk a National Geographic „Hogyan fedezzük fel a Déli-sarkot” sorozatában.

De az utóbbi napokban már esőállóra edzett szervezetnek mindez meg sem kottyan, az első futó még az ereszek biztonságában melegít, aztán a rendőrautó mögött töretlen lendülettel kikanyarodik a főútra.
Felharsan a megszokott rikkancs szöveg a Bogi drága hangjával - aki a TV2 hivatalos hangja, és 2002 óta minden évben ő mondja fel nekünk a hangszóróból szóló tájékoztató szöveget.

Mindeközben a szálláson még javában zajlik az egyeztetés az elkövetkező napok településeivel és az iskolákkal az időpontok pontosítása, mert a rendezvények Böszörményben csak 11-kor kezdődnek el.



Akkor viszont nagyon elkezdődnek.
Konkrétan azzal, hogy a Deszant kocsi az iskola felé tartva lerobbant. Nem lehet vele váltani. Micsoda szerencse, hogy az első előadás éppen egy olyan mezőgazdasági szakközépben van, ahol erősen tanulnak az ifjak gépészetet is.

Az angyali tekintetű Lévai Tibi tanár úr, aki már évek óta segít a maraton rendezvényeiben, egy szemvillanás alatt intézkedik, és a kocsit már viszik is a szerelőaknára, a szakoktatók pedig állják is körbe nagy hümmögve és a lehetséges okokat sorolva.
A probléma banális, egy jól irányzott olajcserével és némi bütyköléssel már ki is ül a mosoly a szerelő mesterek arcára, és az előadások után a Deszant vígan robog a gidres-gödrös utakon…

De kérem szépen maga az előadás sem utolsó.
Ezek a középiskolások elevenek, zajosak és fékezhetetlenek. Olyanok, mint a pokolian csípős paprika.
Riki tartja az előadást, próbálja szép szóval, próbálja humorral, próbálja érdekes történetekkel, de csak nem csitulnak.

Mikor aztán ugyanúgy beszél hozzájuk, mint ők beszélnek maguk között, keményen káromkodva, odavágva és szó szerint helyretéve őket, akkor egyszerre elcsendesednek, az a néhány problémás elem, aki szokás szerint a felfordulást okozza, csendben elhagyja a termet, a többiek pedig – csodák-csodája – egyszerre kezelhetővé válnak.

És ahogy a figyelem a Rikin összpontosul, az előadás varázsa áttöri a falakat és kerek szemek, figyelő arcok szegeződnek rá.
A tanári kar oldalt magában bólogat elégedetten.
Az első sorban állóknak megjön a kedve, és mivel a Riki néha színpadi show elemnek is beillő attrakciókkal tarkítja az előadást, időnként pénzt dobnak a lába elé.
Komolyan!
Pénzt halásznak elő és odadobják a lába elé, mindezt mosolyogva, tapssal és elismeréssel.
Mikor az előadás végére ér, a Móni átveszi a szót, és megkérdezi: „Mit szóltok Magyarország legjobb drogfelvilágosító előadójához?” Erre olyan tapsviharban és üdvrivalgásban törnek ki, mintha valami kupadöntőn, vagy koncerten lennének.
„Na jó, akkor nézzük, hogy kinek tetszett jobban. – mondja a Móni. „Fiúk és lányok verseny, előbb a lányok lehet sikítani… jó, most fiúk, lehet fütyülni.”
Na erre igazi égszakadás-földindulás, az egész terem zeng, kipirult arcok és kalimpáló kezek mindenütt…
Talán titokban még a tanárok is fütyültek…
Alig lehet lelőni őket, meglehetősen hosszas a búcsú és igazi díszmenet a kivonulás…


Egy másik középiskolában, legnagyobb meglepetésünkre a bordásfalra felerősítve látunk két hatalmas lepedőt, csurig telve a diákok  és tanárok aláírásaival, a tetején hatalmas felirat: „NO DROG!”
Kiderül, hogy néhány napja készítették a Széchenyi héten direkt a Maraton érkezésére és minden diák alá is írta.
Az előadás végén természetesen ünnepélyes keretek között a jelenlévő maratoni csapattagokat is felkérik, hogy ugyan helyezzék már el becses kézjegyüket ezeken a történelmi jelentőségű ereklyéken.

A következő állomás Nagykálló, ahol Móni tartja az előadást. (Meg kell jegyeznem, hogy mindenki, aki a maratonban előadást tart, annak idején a Mónitól tanulta a szakmát.) A művésznő pedig a hagyományoknak megfelelően kisebb színészi blokkokat iktat az előadásba, eljátszva a részeg embert, a fáradtat, a lelkest stb. A gyerekek kezdetben csak ámulnak, aztán már hangosan kacagnak, végül pedig mindegy egyes ilyen blokkot külön meg is tapsolnak, mintha egy színházi előadáson lennének.


Az egyik kocsi még visszament ma reggel Berettyóújfaluba, ahol néhány iskolában tartottak előadást.
Az egyik suliban az előadás után egy szőke lány odamegy az Atihoz, hogy „ez olyan jó volt, és hogy tényleg ennyi futás, húúú, hát hogyan lehet csatlakozni a maratonhoz csapattagként?”
Majd 10 perccel később egy másik lány megy oda a Thimmyhez, hogy mit kellene tennie azért, hogy jövőre ő is végigfuthasson velünk..


Majd végül, búcsúzáskor a láthatóan közös titkot rejtegető gyerekek gyűrűjében érkezik egy tanárnő (a csodálatos szervezőnk, a Dóri mamája) maga előtt tartva egy gigantikus csokoládé tortát.
„Köszönjük szépen, hogy még 50 kilométer távolságból is visszajöttetek hozzánk, hogy ennyi felvilágosító anyagot hoztatok, és ilyen sokat segítettetek a gyerekeiknek és nekünk!”
Berettyóújfaluban több mint 900 gyerek vett részt az előadásainkon…
Gratulálunk!


És végül kérem szépen – de messze nem utolsó sorban – talán emlékszik rá a kedves olvasó, hogy még a Debreceni rendezvényen a kedves polgárőr vendégünk révén egyeztetni kezdtünk annak a Téglási iskolának az igazgatójával, akik ugye nincsenek is az útvonalon.
Nos, ma látogatott el hozzájuk a Rendezvényes kocsi.
Az előadás és a kapitány avatás zseniális volt, az igazgatónő külön kihívta a városi rádiót is, aki csinált egy ragyogó riportot.


Aztán marasztalni kezdték az egész csapatot, hogy ugyan már, ebédeljünk velük.
A legédesebb az volt, ahogy a közös iskolai ebédlőben ülünk a gyerekek között, ugyanazt majszolva, mint ők, és arra leszünk figyelmesek, hogy az előadásról ismerős lányok egy csoportja feszengve azon tanakodik, hogyan kérdezzék meg, hogy odaülhetnek-e hozzánk.
Hát persze, hogy odaülhettek.
Jó kis beszélgetés kerekedett a leves felett…

Igazán szép kis nap volt, csupa tündéri történettel…


Szeretettel a maraton minden csapattagja, segítője és támogatója nevében:

Soós Zoltán