9. Drogmentes Magyarországért Maraton

Ha már Dombóváron alszunk, akkor kezdjünk Dombóváron egy jó kis programmal!

Nem csak az az örömteli, hogy jönnek reggel a gyerekek, és nem is csak az az kellemes meglepetés, hogy még a kocsikba pakolunk be reggel, amikor a TV-sek már jönnek és kérdezik, hogy pontosan hol és hánykor lesz a program, hanem az, hogy a Polgármester úr is megtisztel minket azzal, hogy kijön a rendezvényre.


Bár ha az időben szeretnénk haladni a „Dombóvár Polgármestere és a maraton” témakörben, akkor így néz ki a dolog:

Tegnap, azaz vasárnap délután, amikor a futás beérkezik Dombóvárra, a Polgármester úr személyesen jön ki és fogadja a futókat. Mivel ez finoman szólva sem megszokott, hogy egy város polgármestere vasárnap délután kijön a fogadásra, a meglepett futók meg is kérdezik, hogy „véletlenül járt erre és éppen meglátott minket Polgármester úr?”

„Nem, nem! Önökhöz jöttem, hogy fogadjam a csapatot városunkban!”

És ma reggel természetesen a rendezvényen is kint van, a TV-sekkel pl. arról beszélget, hogy milyen jó ez a maratoni program, pont a megfelelő módon éri el a gyerekeket.

A rendezvény után vagy egy órát beszélgetnek Mónival a droghelyzetről, a maratonról, a fiatalság jövőjéről és még egy csomó más témáról. És ami a legjobb, hogy bármilyen téma is merül fel, bármilyen nehézség, vagy kezelendő probléma, minden esetben a „megoldás” kapja a nagy hangsúlyt, hogy mi lehet az adott helyzetben a legjobb, ami megtehető.

Üdítő olyan emberel beszélgetni, aki nem a problémákat sorolja, és nem csak panaszkodik, hanem azt nézi, hogy mit lehet tenni azért, hogy a dolgok jól menjenek.


A Deszant autó közben Dombóváron megy be az egyik iskolába, ahol az igazgató úr azt javasolja, hogy legyen előadás mondjuk holnap, addigra mindent szépen össze tudnak szervezni.
Dehát holnap mi már Pécs után járunk, mi most vagyunk itt…

Na jó, akkor legyen mondjuk másfél óra múlva, addigra összeszedi a gyerekeket.
De másfél óra múlva mi már 15 kilométerrel odébb járunk, mi tényleg MOST vagyunk itt, hogy előadást tartsunk…

No és erre az igazgató úr már megy is oda a tanárokhoz és egyenként megbeszéli velük, hogy hozzák a gyerekeket a drogfelvilágosító előadásra az udvarra.
Ezen a terven már csak azért kell egy kicsit módosítani, mert közben nekikezd az eső, így a kifelé vonuló gyerekeket visszaterelik és végül így kerekedik ebben a tündéri suliban egy nagyon szép kis 250 fős előadás.



Ja, és az eső ugye…
Ha még nem mondtam volna, már reggel baljóslatú az ég felettünk. Olyan kis sötétkékes-feketés. Meg van hozzá olyan kis hűvös borzongató szellőcske is bónusznak.
Az a tipikus idő, amikor egyenlőre MÉG nem esik, mert a felhők még csak játszanak veled, még csak mutogatják a hatalmukat, hogy majd amikor kedvük tartja, megnyissák a csapokat odafent, és csatakosra áztassanak.

Az idei maratont eddig szépen megúsztuk jó idővel, de ma olyan takaros kis zuhéban futunk, hogy több se kell..

Ilyenkor vannak aztán kerekre tágult szemek az utcákon és a boltokban, ahogy látják a kerekeivel kétoldalt vízet fröcskölő felmatricázott kocsit, és a fejéről patakban vízet zubogtató maratonista futót, aki még így is vidáman integet..

Hát ja, ilyenek ezek…
Van aki még kifejezetten élvezi is.
A Szilvi, aki imád esőben futni, külön készült is rá. Korábban előrevitette magát a futáshoz, sebtiben öltözködött a kocsiban és sugárzott az arcáról a boldogság, hogy ő most mekkorát fog futni az esőben..
S mire kipattant, hogy dacolhasson a zord elemekkel, az első lépéseinél még csak csepergett valami, de úgy 100 méter után teljesen elállt.
Nincs igazság.

A futáshoz még annyit, hogy ez a Pécs előtt szakasz enyhén szólva is „dimbes-dombosnak” mondható.
Éppen a Gergő fut egy tisztességes emelkedőn,, amikor mellé ér egy autó, és a lehúzott ablakból igazi aggodalommal arcán kérdezi az utas: „Bírod?”


Namost az út meredekségével egyenes arányban nő a minket megelőző autósokban az együttérzés. Nem sokkal később, amikor a Lilla tornászik felfelé egy olyan hegyoldalon, amin még a kocsi is kegyelemért esedezik, a mellénk érő autóból egy kedves bácsika amúgy ízes tájszólásban Lillára mutatva a következő jó szándékú taktikai tanáccsal látja el a többieket: „Cseréjjétők mán lö!”



Mindemellett persze ragyogó előadások vannak Sásdon, Magyarszéken és Vásárosdombón csaknem 300 gyereknek.


Utóbbi helyszínen Xéni éppen az iskola folyosóján sétál, és azon töpreng, hogy utoljára éppen az 5. maraton alatt, azaz 2006-ban volt itt a suliban a rendezvényen, a többi évben mindig úgy alakult, hogy másik kocsiban volt a Vásárosdombói rendezvény ideje alatt.
Erre megjelenik szemben a tanár úr és azt mondja: „Nahát Xénia, te is itt vagy? Hát de jó! És a Ricsi is itt van?”

És hogy ez miért érdekes annyira, hogy leírjam a napi beszámolóban?
Két okból is.

Egyrészt azért, mert négy év telt el a legutolsó találkozásuk óta, és ez a kedves tanárember úgy emlékszik a Xénire név szerint is, mint a régi barátokra.
Másrészt azért, mert ez a pedagógus már minimum négy éve folyamatosan, minden évben kihozza a gyerekeit a maraton programjára.
Kihozza őket, hogy fussanak egy kicsit, hogy beszélgethessünk a drogokról, és Drogmentes Kapitányok legyenek.


Hogy évről évre megerősíthessék esküjüket, miszerint nem fognak drogokhoz nyúlni.

És mi más lenne a végcél, hogy egy gyerek onnantól, hogy felsőssé válik, minden évben stabilan „nem”-et mondjon a drogokra a társaival együtt.

Tanár úr, az ég áldja!




Szeretettel a maraton minden csapattagja, segítője és támogatója nevében:

Soós Zoltán